2016. szeptember 15., csütörtök

Emléktúra a Tátrában

A Csorba-tótól (1346 m magasság) induló piros jelzésen haladva kikövezett sétaút visz felfelé. Az út a Trigan és a Pátria alatt halad a Bástyák gerincén. Az erdőből kiérve, csodás kilátás nyílik az Omladék-völgyre és a kettős ormú Tátra-csúcs  koronájára. 8 órakor indultunk, mégis akkora a forgalom, mint a Nagykörúton karácsonykor: az emberek sűrű, tömött sorokban kacskaringóznak a Poprádi-tó felé.
Az emlékezetes túra, melynek nyomvonalán most végighaladtunk 30 évvel ezelőtt egy téli napon zajlott, s én csak elbeszélésekből ismertem. Most szinte lépésről lépésre elevenedtek meg a szemem előtt az események, melyek a történet elmesélésekor is ijesztően hangzottak, most azonban a helyszínt is látva, félelmetesebbnek és veszélyesebbnek tűnt, mint amikor először hallottam.
Az utat sűrűn szegélyezték az erdei deréce lila virágai, a távoli kopár hegycsúcsok felé  kopár hegycsúcsok felé igyekeztünk.
Kb. 1 óra 15 perc alatt elértük a Poprádi-tavat. Itt persze mindenki a turistaház padjain (szerencsésebbek a babzsákokon) terültek el, én inkább körbejártam a tavat. Meglepő módon alig találkoztam emberrel a tó körül, így zavartalanul élvezhettem a nyugalmat és csöndet. Csodálatosképp a tó ezen pontján tisztán kivehetőek voltak a háznál magyarul beszélő unokaöcsém szavai.
Majlát-menedékház  a Poprádi-tó partján áll 1500 m magasságban. Az első menedékházat 1879-ben a Magyarországi Kárpát-egyesület (MKE) készíttette, s építtetőjéről Majláth Béláról, Liptó vármegye alispánjáról nevezték el.
Az emlékezetes túra alkalmával innen indult el 40,  17 éves fiatallal edzőjük, a Sziléziai házhoz. Télen. Fagyos úton. Zokni-nylon-tornacipő kombóval.  Megjegyzem, hogy az út télen le van zárva, de mivel szlovákul volt kiírva...
-"Mi az a tábal?"
-" Hm. Semmi, Kerüljük ki!"
A szállodától az Osztervára vezető Felső-turistaút (Magistralé) szerpentinje.
Télen, a hó borította lejtőn sem az út, de még az utat szegélyező elterülő törpefenyők sem látszottak. A csúcsot nyílegyenes kaptatón közelítették meg.
A Wikipédia szerint: "Az Oszterva a Tátra D. oldalának legkönnyebb és legkevesebb fáradsággal megközelíthető magaslata." Hm. A szintidő 1 óra, a többség meg is tette ennyi idő alatt, nekem másfél órába telt, fotózással együtt.
Panoráma a tóra félútról, szemben a Menguszfalvi-völgy.
Kb. a hegy feléig felhallatszik az Omladék-völgyben lezúduló víz robaja, pedig látni nem sokat lehet belőle.

Körpanoráma a nyeregről.
Szépen kipirultam, mire elértem a csúcsot, a többiek épp átizzadt pólóikat szárítgatták a szélben, lecserélve egy-egy szélkabátra.

Vajon télen mi mutatta az irányt? Csak úgy elindultak a hófedte hegyoldalon a sejtett irányba.
Út a Magistrálé-n a Sziléziai-ház felé végig a kopár, néhol törpefenyőkel borított hegyoldalon vezet, jobb kéz felől pompás kilátás a völgyre.
Itt már megfogyatkozott a forgalom, az út mégsem mondható kényelmesnek.  A köveket szorgos kezek elrendezték, mégis rendesen megdolgoztatta a boka-térd-csípő ízületeimet. A hegy sziklái a lábamba kúsztak, úgy éreztem minden lépésnél egy egész hegyet kell megemelnem.
Egykori túrázóink közül az egyik megcsúszott az úton. Ekkor még tudta folytatni az útját, de a következő csúszásnál már úgy lesérült, hogy vinni kellett. Lassan rásötétedett a társaságra. Segítségért a testvérem ment, másodmagával, a sötétben. Szerencsére fejébe épített GPS-szel született, így számomra teljesen érthetetlen módon kitérők és bolyongás nélkül érte el a menedékházat, és hozott segítséget. Mindeközben a hegyen maradt társaság a sérült társukat cipelte a sötétben, hóban, fagyban és tornacipőben a menedékház felé. 
Batizfalvi-tó 1898 méteres magasságban. itt pihenhettem volna, ha nem lett volna ilyen szép a tó. Így a lábamban lévő ólomsúlyokkal nem törődve, nekiindultam fotózni.


A tótól már kellemes, pihentető út vezet lefelé a Sziléziai házig, mely menedékház és szálloda is egyben.

Vízesés és tó a menedékház mellett.  (1676 méter magasságban)
Ha száraz időben kifogy belőle a víz, a szállodában nem fürödhetnek a vendégek.
Egykori túrázóink végül elérték a menedékházat, a sérültet kórházba szállították, ők pedig a kandalló mellett olvasztották ki megfagyott cipőiket és testrészeiket. Volt, aki két lábujját adta áldozatul téli hegynek.
Az út legnagyobb lelkierőt kívánó szakasza a Sziléziai háztól a 7 km-re, a völgyben fekvő faluig vezető aszfaltút volt. Szerencsére ott már vártak minket az autók, amik kényelmesen a szállásunkra szállítottak. Az egész túra állítólag 18 km volt, mindösszesen 550 m-es szintkülönbséget kellett felfelé legyőznünk, viszonylag munkás, sziklás terepen, de csodás panoráma és remek társaság kísérte az utamat. Klassz volt.

4 megjegyzés:

  1. Nagyon jók a képek és tetszik a történet, rég volt, kisebb sérülésekkel "megusztuk".

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. emlekezetes tura volt, az biztos! Meg mindig olyan erzekletesen meseltetek, hogy mar ugy erzem, en os ott voltam.

      Törlés
  2. Nagyon élvezetes beszámoló. A körülmények kissé emlékeztetnek a norvégiai túránkra, ahol hasonló talajjal küzdöttünk.
    Szép vidék, jó fotók.

    VálaszTörlés