2014. december 22., hétfő

Wass Albert: Mese az erdőről

Tudnod kell, kedvesem, hogy amikor a Jóisten a világot megteremtette, és már mindennel készen volt, összehívta négy legkedvesebb angyalkáját, hogy szétossza közöttük a világ kincseit. Az igazi kincseket. Egyiknek a jóságot adta, hogy szálljon le vele az emberek közé, és mindenkinek a szívébe tegyen belőle egy darabkát. A másodiknak a szeretetet adta, s a harmadiknak a békességet.

Láthatod: igazi nagy kincseket osztott szét angyalkái között a Jóisten. Az angyalok pedig leszálltak a kincsekkel a földre. Odamentek sorra minden emberhez. Az emberek azonban lezárták szíveiket nagy súlyos lakatokkal. Gyűlölet, irigység, rosszindulat, kapzsiság őrizték a lakatokat, és Isten angyalkái hiába mentek egyiktől a másikig: a szívek nem nyílhattak meg, s ők nem tehették beléjök a Jóisten ajándékait.

A Jóisten pedig, aki mindent lát, látta ezt is, és nagyon elszomorodott. Mert tudta, hogy baj lesz ebből. Háborúság, nyomor és pusztulás. Gyűlölet lakozik majd az emberek házaiban, és jajgatástól lesz hangos a föld. S ahogy a Jóisten ott szomorkodott, egyszerre csak elébe lépett a negyedik kicsi angyalka, akiről bizony meg is feledkezett volt, és ezt mondta: 

- Hallgass meg engem, édes jó Istenem! Lám, odaadtad angyaltársaimnak a jóságot, meg a szeretetet, meg a békességet, de ők bizony nem érnek velök semmit, amíg az emberek szíve zárva marad! Add nekem az erdőket, és én majd megnyitom velök az emberek szívét! 

A Jóisten rácsodálkozott a kicsi angyalkára, de aztán elmosolyodott, és ez a mosolygás olyan volt, mint amikor a nap fénye átragyog a felhőkön. 

- Próbáld meg, lelkecském - mondta kedvesen a Jóisten. - Legyen ahogy kívánod: neked adom az erdőket! 

A kicsi angyal megköszönte szépen az ajándékot, mivelhogy jól nevelt angyalka volt, s már szállott is alá sebesen a földre, s ott is egyenest az erdők közé. Egy tisztásra leszállt, és körülnézett. Mozdulatlanul és sötéten álltak körös-körül a fák, mintha nem is lett volna élet bennök. 

- Van itt valaki? - kérdezte a kicsi angyal. De senki se felelt. Csönd ült az erdőn, súlyos dermedt csönd. 
- Van itt valaki? - kérdezte, most már hangosabban. Csengő hangjára valahonnan legvastagabb és legmohosabb bükkfa mögül előlépett az öreg Csönd.

- Csak én lakozom itt - szólalt meg mély, rekedt hangon, és borzolt zuzmószakállából kirázott néhány apró kis csigát. Hosszú, szürke ködköpeny csüngött alá hajlott vállairól, s a hangja azért volt olyan mély és rekedt, mert náthás volt szegény. 

- Más senki? - csodálkozott az angyal. - Hát itt vannak még valahol a manók is, meg a tündérek - felelte morogva az öreg -,aztán itt van a vén boszorkány is valahol... - Miért nem jönnek elő? - kérdezte az angyal. 

Öreg Csönd bosszúsan sóhajtott.

- Nincs semmi dolguk, és emiatt aztán zsémbesek, meg rosszkedvűek valamennyien. 
- Hát ezen segíteni kell - mondta az angyal és összeütötte a két tenyerét. A csattanás messzire szállt az erdők felett. 

- Manók! Gyertek elő! De semmi se mozdult. Újra kiáltott az angyal. Újra csak hiába. Ekkor megszólalt öreg Csönd: 

- Majd leányom, Visszhang előhívja őket. Intett s háta mögül már elő is szökött egy kék ruhás kicsi tündérleányka. Perc alatt fölszaladt a tisztás végiben emelkedő mohos nagy szikla tetejibe, s végigkiáltott az erdőn. 
- Manók! Gyertek elő! Isten angyala szólít! Csengő hangjára aztán nagy álmosan kezdtek előkecmeregni innen is, onnan is a nagy szakállú kis manók. 
- Hol voltatok? - kérdezte az angyal.
 - Aludtunk - felelték ásítozva a manók. 
- Nincs semmi dolgunk. Így hát csak alszunk. 
- Nincs semmi dolgotok? - mosolygott rájok az angyal. 
- Na várjatok csak egy cseppet, majd adok én nektek munkát!
Azzal újra tapsolt egyet. 
- Tündérek! Gyertek elő ti is!
De azok bizony nem jöttek. Így aztán az angyal intett föl a szikla felé, s Visszhang kiáltozni is kezdett odafönt nyomban. 
- Tündérek! Isten angyala szólít! Tündérek! Isten angyala szólít! Erre aztán szállingózni kezdtek innen is, onnan is a kicsi tündérek. Durcásan, rosszkedvűen, kisírt szemekkel. 
- Hát nektek mi bajotok van, - nevetett az angyal, amikor meglátta őket. - Nincs lakásunk - szipogták panaszkodva -, az odvas fákba, sziklák üregeibe már beköltöztek a manók, s nekünk nem maradt hely. Fáradtak vagyunk, és nincs hova lefeküdnünk. Fázunk, és nincs mivel betakaróznunk... És sírtak, sírtak keservesen... 
- Ne sírjatok, na - mosolygott reájuk az angyal -, mindjárt gondoskodom rólatok is. De előbb látni akarok mindenkit! A boszorkány hol van?
Azzal intett Visszhangnak, s az már kiáltozni is kezdett odafönt:
- Boszorkány! Boszorkány! Boszorkány!
Jött is aztán erre a kiáltozásra nagy bosszúsan. Előtte kúszott a köd, mögötte a kígyók. Morogva és sántikálva bújt elő a sűrűből, mint a boszorkányok szoktak, amikor megzavarják őket. Rosszkedvű volt. Ráncos ábrázatán, hosszú, görbe orrán harag sötétedett. Egyetlen nagy hosszú, hegyes foga mérgesen vicsorodott elő a szájából, ahogy dohogott. 

 - Mit zavartok? Mi bajotok van? Mérges gyökereket kell csinálnom! Mérges bogyókat kell csinálnom! Mérget kell kavarjak a kígyóim fogának! Sok dolgom van, láthatjátok! Mit akartok hát? Nézte az angyal a hajlott hátú, csúnya, vénséges vén boszorkányt, és kacagott. 

- Sok dolgod van, látom - szólt reá vidáman -, hát ide figyelj! Az erdőben én parancsolok ezután, megértetted? Mérges bogyóidat, mérges gyökereidet gyárthatod tovább is, ha ebben leled kedvedet. De megparancsolom, hogy minden mérges gyökeret és minden mérges bogyót megmutatsz a tündéreknek. Értetted? Ti pedig, tündérek, vigyázzatok arra, hogy senki az erdő népéből ezekhez ne nyúljon. Érted, boszorkány? Értitek, tündérek? 

A boszorkány morgott valamit, és bosszúsan visszasántikált az erdő legsűrűbb sűrűjébe. Előtte úszott a köd, mögötte csúsztak másztak a kígyók. 
A tündérek pedig megígérték, hogy vigyázni fognak.
(És ez még ma is így van. Azóta is egyre ülteti a vén gonosz boszorkány mérges gyökereit, és itt-ott felaggatja mérges bogyóit a fákra és bokrokra. De senki az erdő népéből nem nyúl ezekhez, mert a tündérek betartják a parancsot, és mindenkit figyelmeztetnek, aki egy ilyenhez közeledik. Ezért hát, ha egyedül jársz az erdőn, és ismeretlen bogyókat találsz, kérdezd meg előbb a tündéreket, mielőtt hozzájuk nyúlnál. Ők majd megmondják neked, hogy ehetőek-e. Ha kérdésedre nem felelnek, csak hallgatnak, akkor tudnod kell, hogy azok a bogyók a vén sánta boszorkány mesterkedéséből származnak. Ugyanis a vén boszorkány is csinált ám egy varázslatot, mégpedig olyan igazi boszorkányhoz illő gonosz varázslatot, mely abból áll, hogy valahányszor egy gyermek közeledik ezekhez a veszedelmes bogyókhoz, a tündérek azon nyomban elfelejtik az emberi beszédet. Így aztán nem tudnak szólni hozzád, még csak kiáltani sem tudnak. Csak elkezdenek sírni a virágok kelyheiben, meg a fák mögött. Sírnak szegénykék, mert szeretik a gyermekeket, és tudják, hogy ezektől a bogyóktól rettenetes hasfájást kaphatsz. Tehát figyelj jól, hogy sírásukat meghallhasd, és főképpen ne egyél soha ismeretlen bogyókat!)
Ez történt tehát azon a napon a boszorkánnyal. Visszasántikált haragosan az erdő egyik legsötétebb sűrűjébe, az angyal pedig ott maradt a tisztáson a tündérkékkel, manókkal, az öreg Csönd bácsival, és az ő vidám, szőke, kék szemű leánykájával, akinek Visszhang a neve. 

És hozzákezdett, hogy megszépítse az erdőt. Legelőször ruhája ráncaiból előrázta a Szellőt, és elindította, hogy tanítsa meg beszélni a fákat.
Aztán elővette zsebéből a virágokat, s teleszórta velük a tisztás füvét. (Jó nagy zsebe lehetett az angyalnak, amibe sok virág belefért. Éppen annyi, amennyit ma is meglelsz az erdőszélen, a réteken és azokon a napos kis tisztásokon, amiket szerteszét láthatsz az erdők között.)
Így, na - fordult az angyal a tündérekhez, amikor már minden virág a maga helyén állott - , most eridjetek, s költözzetek be mindannyian egy-egy kedvetek szerint való virágba! 
Jókedvük lett ettől egyszeribe a tündérkéknek. Mindegyikük talált is szállást magának, hamar. Egyik a harangvirág kék búrája alá bújt be, másik a margaréta fehér kelyhére heveredett. Harmadik beköltözött a tárnicsvirág illatos tölcsérébe, negyedik a piros lángvirágba, ötödik a kikericsbe, és így tovább. Valamennyi tündérnek jutott egy virág.
 - Most pedig - mondotta az angyal, amikor ezzel elkészültek -, tanítsátok meg a madarakat énekelni! Ez a ti munkátok. 
A tündérek nyomban szét is rebbentek, hogy megkeressék a madarakat. És hamarosan elkezdett az erdő fütyülni, búgni, csivitelni. 
 - Így hát - bólintott az angyal elégedetten -, ezzel megvolnánk. Na most ti, rest manó-népség! Eridjetek és tanítsátok meg az állatokat dolgozni. Mindegyiket a maga mestersége szerint. Ez legyen a ti foglalkozásotok! 
Tetszett ez a játék a manóknak, és egyszeribe szerte is szaladtak, hogy megkeressék az állatokat, és megtanítsanak nekik mindent, amit egy jól nevelt erdei állatnak tudnia kell, kinek-kinek a maga mestersége szerint. A borzot megtanították gödröt ásni, a rókát egerészni, az őzet legelni, a nyulat ugrándozni, a mókust fára mászni. Az angyal pedig lassan fölsétált a sziklához, melynek tetején Visszhang lóbálta a lábát, s onnan nézett az erdőre. És látta, hogy jól ment minden. A Szellő járta a fákat, és a fák beszélni tanulták az erdő suttogó nyelvét. A madarak szorgalmasan gyakorolták a maguk dalait, és az állatok igyekeztek ellesni a manóktól mindazt a sok tudományt, amire szükségük lehetett. És minden manó és minden tündér végezte hűségesen a maga dolgát, amivel az angyal megbízta.
Az angyal körülnézett.
És ahogy ott állt, a sziklán, érezte, hogy valahol valami még hiányzik. Egyszerre csak megakadt a szeme egy kis árva, zöld ruhás tündérkén, aki szomorúan álldogált a szikla tövében.
- Hát te kicsoda vagy? - kérdezte az angyal meglepődve. A kis zöld ruhás tündérke lehajtotta a fejét és szipogott. 
- Én senki se vagyok - felelte esetten -, nekem még nevem sincsen...


 Öreg Csönd felmordult odalent.
- Ne törődj vele, jó angyal! - dünnyögte bosszúsan -, az én kisebbik lányom ez. Olyan haszontalan, hogy semmire se tudom használni. Ha rábízom a csigákat, szétszaladnak. Ha rábízom a mohát, kiszárad. Még a ködöt se tudja reggelenként megőrizni a réteken. Folytonosan csak mesélni akar, mesélni, mesélni! Én pedig nem állhatom ezt. Én azt szeretem, ha mindenki hallgat. Mit kezdjek két ilyen leánykával? Az egyik mindig kiabálni akar, a másik mesélni. Gondolhatod, mennyi bajom van velük... 
Az angyal kíváncsian nézett a zöld ruhás tündérkére. 
- Aztán miről tudsz mesélni? - kérdezte. 
- Mindenről! - csillant föl a tündérke szeme. - Fákról és felhőkről, madarakról és állatokról...! Arról, amikor lemegy a nap, és arról, amikor fölkél a hold, és ezüstport szór a fák tetejére...! 
- Várj csak, várj csak! - vágott a szavába az angyal mosolyogva -, várj egy cseppet! Azzal lehajolt, és megérintette a sziklát. És abban a pillanatban csillogó víz buggyant elő a kövek közül azon a helyen.

- Neked adom a forrást és a patakot- mondta az angyal -, játszhatsz benne és mesélhetsz kedved szerint, éjjel és nappal, örökkön-örökké, és soha senki meg nem háboríthat. Jó lesz így?
A kis zöld ruhás tündérke abban a szempillantásban beleszökött a forrás vizébe, tapsolt, kacagott és szökdelt lefele a kövek között, csodálkozó réteken és álmodozó tisztásokon át. Kacagott és mesélt, mesélt, mesélt. A köveknek a fákról, a fáknak a kövekről, a madaraknak a virágokról, és a virágoknak a madarakról.
Surrant, csilingelt, fecsegett, dalolt, szökdelt és tréfált, és közben csodálatosan szép és titokzatos meséket mesélt az erdőről.
A fák mosolyogni kezdtek, a kövek kacagtak, a virágok vidáman bólogattak, és a kelyhek szirmaira kiültek a virágtündérek, hallgatni a mesét. (Azóta is egyre mesél. Amikor az erdőn jársz, és rábukkansz valahol egy forrásra, ülj le melléje csöndesen és figyelj. Nagyon csöndes légy, és akkor hallani fogod a zöld ruhás tündérke hangját a surranó vízből. Ha pedig jó füled van, és érted az erdő nyelvét, akkor meghallhatod azokat a csodaszép meséket, amiket a forrás, a csermely, a patak tündére elmond ilyenkor a fáknak.)

Így történt tehát azon a régi napon, amikor Isten angyala lejött, hogy megszépítse az erdőt. Kacagtak a fák, a virágok és a rétek. Kacagtak a manók és a tündérkék, és fent a szikla tetején a Visszhang. 

Csak öreg Csönd bácsi nem kacagott, hanem megrázta bosszúsan hosszú zuzmószakállát, úgy, hogy a kicsi csigák alig tudtak megkapaszkodni benne, összehúzta köpenyét, és messzire elhúzódott onnan, be az erdők legsötétebb mélyébe, mohos fák és még mohosabb sziklák közé.
- Így, na - mondotta elégedetten az angyal, mert tetszett neki, hogy az erdő megéledt -, így, na, most már igazán rendben van minden.


Az erdő pedig élni kezdett. Úgy éppen, ahogy most is él. A szellő, akit ruhája ráncaiból rázott elő az angyal, járta a fákat, és a fák suttogva beszélgettek egymással. Úgy, mint ma is, éppen úgy. Vén fák odvában, sziklák üregeiben, bozótok sűrűjében matattak a manók, s tanítgatták az állatokat mindarra, amit tudni jó és hasznos.
Mint ma is, éppen úgy.
Tisztásokon, rejtett nyiladékok napfoltjain virágok nyíltak, s minden virágban egy-egy tündérke lakott, és gondoskodott arról, hogy minden madár megtanulja idejében a maga dallamát, és senki az erdő népéből mérges bogyót ne egyék. Énekeltek, fütyörésztek, csiviteltek a madarak, mesélt a forrás.
Akárcsak ma, éppen úgy.

Az angyal pedig látta, hogy szép az erdő, és elindult, hogy megkeresse három társát: a Jóság angyalát, a Szeretet angyalát és a Békesség angyalát. 
 - Gyertek - mondta nekik -, az erdő majd megnyitja az emberek szívét, és ti elhelyezhetitek benne a magatok kincseit. Bevitte őket az erdő mélyébe, ott is a legszebb tisztásra, amit azóta is Angyalok Tisztásának neveznek. Ott megpihentek és várták az embereket. 

Jött az első. De hiába daloltak a madarak, hiába virágoztak a virágok, hiába suttogtak a fák, és hiába mesélte legszebb meséit a forrás: az ember nem látott meg és nem hallott meg mindebből semmit. Fejszét fogott, levágott egy fát, és elment vele. Szíve nem nyílt meg egyetlen pillanatra se. Rontó-ember volt.
 Az angyalok nagyon elszomorodtak, amikor látták, hogy hiába szép az erdő, a rontó-ember nem látott meg belőle semmit. Megsiratták a szerencsétlent, amikor elment, zárt szívvel, hidegen. Ez volt az első harmat a földön. Az estéli harmat. Angyalok könnye. 

Aztán jött a második ember. Jött, de ő sem látott meg semmit az erdőből. Vakon és süketen haladt a maga útján, fejét lehajtva hordta, és száraz rőzsét gyűjtött. Száraz ágakat keresett csupán az élő, csodaszép erdőben. Az ő szíve se nyílhatott meg. Jött és elment. Gyűjtő-ember volt, közönyös ember. Az angyalok megsiratták őt is, még jobban, mint az elsőt. És ez volt az erdőn a második harmat. A hajnali harmat. Búsan álltak az angyalok a tisztás közepén, és sírtak. Siratták az embereket, akik nem látják meg a szépet. Sírtak a fák is, sírt a szellő, a virágok és a tündérkék a virágokban. A patak is sírt, a csönd is sírt.
És ekkor jött a harmadik ember. Jött, megállt a tisztás széliben, és meghallotta sírni az erdőt. Meglátta a virágokat, a fákat. Meghallotta a csermelyt. És halkan mondta: 
- Istenem, milyen szép... És abban a pillanatban lehullt a szívéről egy nagy rozsdás lakat. Akkor kelt a nap. Kacagó sugarai aranycsikón nyargalták végig a fák tetejét. Szempillantás alatt felszáradt a harmat, szétfoszlottak a ködök. Ragyogott a kék ég, csillogtak a fűszálak. Egy sárgarigó felröppent a legmagasabb fenyő tetejére, és vidámat füttyentett. És erre egyszerre megszólalt minden madár. Kacagtak a virágok, és kacagott a patak. Tündérek táncoltak a fák alatt, bukfencet vetettek örömükben a manók. A szellő megcsiklandozta a fák leveleit, és fent a sziklán tavaszillatú madárdalokat énekelt a visszhang.
- Milyen szép! - mondta még egyszer az ember. Az angyalok pedig odaléptek hozzá, egyenként, lábujjhegyen és nyitott szívébe beletették a kincseket. A jóságot, a szeretetet és a békességet. Magasan fönt, az égben, fehér felhőtutajon a Jóisten ült, maga. Bárányfelhőket pöfékelt nagy kék pipájából, és alámosolygott a földre. Így volt ez bizony, lelkecském, s így van azóta is.
Háromféle ember él a világon: a rontó-ember, a gyűjtő-ember és a látó-ember. Te látó-ember leszel, ugye? Amikor az erdőre kimégy, figyelve lépj, és lábujjhegyen. Mihelyt a fák alá belépsz, és felrebben előtted az első rigó: akkor már tudnod kell, hogy az erdő észrevett. 
Ha megállsz egy pillanatra, hallani fogod a szellőt, ahogy a fák között tovaoson. Te már tudod, hogy ezt a szellőt az angyal rázta elő, köpenye ráncaiból.
Ha jól figyelsz, a manókat is hallhatod: surrannak, matatnak itt-ott a sűrűben. Sok dolguk van, igyekezniük kell.
A virágokat is láthatod majd, és minden virág kelyhéből egy tündérke les rád. Figyelik, hogy rontó-ember vagy-e? Azoktól félnek. De te látó-ember leszel, és a tündérek ezt hamar felismerik. Kiülnek a virágok szirmaira, és kedvesen reád kacagnak.
De akkor már a patakot is meghallod, ahogy neked mesél, csodálatos meséket az erdőről. Csönd bácsi, az öreg, ő csak a fák közül, vagy egy szikla mögül les reád, és a sánta vén boszorkányt se láthatod, mert ő mindig a legsötétebb sűrűség mélyén rejtőzködik. Csak a mérges bogyókról tudhatod, hogy ott van valahol.
Kacagsz vagy énekelsz? A napsütötte sziklacsúcson egy kék ruhás leányka ül, lábait lógatja, és hangodra vidáman visszakacag. Te már ismered őt is ebből a meséből. Csönd bácsi nagyobbik leánya, Visszhang a neve. Haladj bátran, egyre mélyebben az erdők közé.

A fák alatt itt-ott még láthatod a harmatot, ahogy megcsillan a fűszálak hegyén. Jusson eszedbe, hogy angyalok könnye az. Angyaloké, akik sokat sírnak még ma is, mert annyi sok embernek marad zárva a szíve a szép előtt.
De miattad nem sírnak már. Mosolyognak, amikor jönni látnak. Mosolyognak a fák is. A virágok legszebb ruháikat öltik magukra, és megdobálnak láthatatlan puha-illat-labdáikkal. Minden, olyan szép, puha és illatos körülötted, minden olyan tiszta és barátságos. Csak haladsz az erdőn át, és arra gondolsz, hogy szép.
A virágok, ahogy nyílnak.

A fák, ahogy egymás közt suttogva beszélgetnek. 
A forrás, ahogy csobog, csillog, mesél. 
A madarak, ahogy dalolva, fütyörészve, csivitelve szökdösnek ágról ágra. A mókusok, a nyulacskák, minden. 
Csak haladsz csöndesen, gyönyörködve, céltalanul, s egyszerre csak kilépsz az Angyalok Tisztására.

Nem is tudod, hogy ez az, mivel az angyalokat nem láthatja a szemed. Csak annyit látsz, csak annyit érzel, hogy csodálatosan szép. És megállasz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved, és az angyalok észrevétlenül melléd lépnek, egyenként, lábujjhegyen, és belerakják kincseiket a szívedbe. A legnagyobb kincseket, amiket az ember számára megteremtett az Isten. A jóságot, a szeretetet és a békességet.
Te minderről semmit sem tudsz akkor. Csak annyit hallasz, hogy a madarak nagyon szépen énekelnek körülötted, és a patak nagyon szépen mesél. Csak annyit látsz, hogy nagyon szép az erdő. A fák, a virágok, a fű, a moha, a magas kék ég és rajta az a nagy csillogóan fehér felhő, amelyiken a Jóisten ül, bárányfelhőket pöfékel nagy kék pipájából, és jóságosan alámosolyog. Csak amikor visszatérsz újra az emberek közé, a rontó-emberek és a gyűjtő-emberek közé, és hiába gonoszak hozzád, te mégis jóval viszonzod gonoszságukat, szeretettel vagy mindenki iránt, és az élet legsúlyosabb perceiben is derű és békesség van a homlokodon: csak akkor látják meg rajtad, hogy az Angyalok Tisztásán jártál, kedvesem. (Erdők könyve)

3 megjegyzés:

  1. Hát ez valami csodálatos volt! Köszönöm, és szépek a fotók is. :)

    VálaszTörlés
  2. Wass Albert.... minden természetkedvelőnek ajánlott olvasmány a Tavak és Erdők könyve.... ! S így érdekes volt a jól ismert történetet olvasni, eddig sosem látott fotókkal illusztrálva... Jó ötlet volt!

    VálaszTörlés
  3. Ez valami nagyon-nagyon szép. Klasszul összeszedted a képekkel illusztrálva a szöveges részt.

    VálaszTörlés