2015. március 9., hétfő

Csáfordi-erdő meséje

Az erdő barátságosan fogad. A fákon még egyetlen levél sem rezdül, a fény bejárja az erdő alját, végigsimogatja a talajt, és előcsalja a föld alól a tavasz első hírnökeit. Tőzikék milliói pattannak ki a hívó szóra, fehér szőnyeget szőve a tölgyek lábaihoz. 
A kíváncsibbja körülveszi a legöregebb tölgyet és csilingelő gyerekhangon követeli:
- Apó, te mindent tudsz! Mesélj az erdőről! Milyen volt régen? -
Mit tehetne ilyenkor egy vénséges tölgy? Megszólal és mesél tündérekről, gonosz boszorkányokról, mesebeli lényekről és a kis virágok elvarázsolva bólogatnak fejükkel, ijedten bújnak össze az izgalmasabb részeknél, majd megkönnyebbülve kacagnak ha Apó viccesre kanyarítja a mese fonalát.
Ilyenképp:


Egyszer régen, nagyon régen, amikor még én magam is csak csintalan facsemete voltam, és  olyanokon törtem a fejem, hogy a lombjaimmal megcsiklandozom a bárányfelhők bondor bundáját, vagy hegyes ágaimmal elkapom az esőfelhőket és kicsavarom zsákjukból a vizet, vagy gyökereimet észrevétlenül az arra járók útjába helyezem. Vidáman dülöngéltem aztán, amikor azok elbotlottak. 
Akkoriban apró, fehér hajú tündérek éltek ebben az erdőben. Akkorák voltak, hogy egy nagyobb falevelemből kényelmes szoknyácskát varrhattak maguknak. Itt repdestek az erdőben, kergetőztek, hancúroztak, viháncoltak, bukfencet vetettek. Légiesen könnyűek voltak, és leginkább bújócskázni szerettek a fák ágai között. Amikor elfáradtak, sorban letelepedtek az ágakra és lábaikat lógázva kacarásztak tovább. 
Történt egyszer, hogy meggyűlt a víz odalent egy tócsában, és amint az egyik kis tündérke lenézett, meglátta magát benne, és menten felkiáltott:
- Jaj be gyönyörű vagyok! Én vagyok a világon a legszebb! - Rögtön lehuppant a pocsolya mellé és nézte-nézte a tükörképét. A többi tündérke körülvette. Hol őt nézték, hol a vizet, aztán az egyikük mérgesen toppantott.
- Méghogy te vagy a világon a legszebb! Én még sokkal szebb vagyok! -
- Dehogy te, inkább én! - kiabáltak a össze-vissza.

- Igazából egyik sem volt a legszebb! - mondták a tőzikék Apónak.
- Persze, hogy nem. Nincs olyan, hogy legszebb. Valaki így szép, a másik meg amúgy. Mindenkiben van valami szépség, és jóság, meg olyan is, ami másoknak nem tetszik. Attól lesz igazán különleges benne a jó, meg a szép. De a tündérkék ezt nem tudták.

Egyszerre akkora lárma keletkezett, hogy a fák hajladozni kezdtek, tekeregtek, mindenképpen látni akarták honnan jön a zaj. A hatalmas, sokat látott 200 éves tölgymatuzsálemek és kőrisek ide-oda dülöngéltek, s amint vastag ágaik összeértek, kongó hangot hallattak.
Erre a lármára aztán mérgesen-álmosan előbújt sötét, föld alatti vackából Zsémbiri, a boszorkány. Jött dühöngve, morogva, kiabálva,  előreküldte hírnökét: a Sötétséget.
- Jaj, most mi lesz?- ijedeztek a tőzikék. - Ugye elrepülnek a tündérnék?
- Nem, nem tudtak elrepülni, ijedtükben földbe gyökerezett a lábuk. - válaszolta Apó.

Hamarosan ijesztő árny vetült az előbb még oly békés rétre. Majd belépett a tisztásra Ő maga. Haja százfelé állt a méregtől, hátán sárgállottak bibircsókjai, majd megpukkadt, úgy rikácsolta:
- Megzavartatok nyugodalmamban ezért meglakoltok hiú kis tündérek! Bezárlak benneteket a földbe! Soha többé nem tudtok majd repdesni! - kiáltotta, majd egyetlen mozdulattal kiforgatta sarkából a világot. Ami eddig lent volt, az felkerült, ami pedig fent volt, az le. 

- Ez a boszorkány nagyon gonosz volt, ugye Apó! -
- Gonosz? Nem is tudom. Valamikor vidám kisleány volt, a faluban élt. Sokat járt az erdőbe, beszélt az állatok és a fák nyelvén, gyógyfüveket szedett. A falubeliek valami miatt azonban nem kedvelték. Egy nap tévedésből a falu urának hashajtót adott fájdalomcsillapító helyett, és ő elkergette a faluból. Azóta egyedül élt az erdőben, magányosan, bánatában megkeseredve. Azóta nem is mert már barátkozni senkivel. Jobban kedvelte a csendet, meg a nyugalmat, és ebben bizony megzavarták a bohó kis tündérkék. Talán egykori önmagára hasonlítottak, és ezért is haragudott rájuk.

Mondhatom furcsa fejjel lefele élet várt ránk! Mindenki teljesen meg volt zavarodva. Gondold csak meg! Meg akartuk vakarni a fejünket, e helyett a talpunkat csiklandoztuk! 


A kis tündérkék, akik a földön voltak, hiába is szerettek volna felreppenni,  nem tudtak elrugaszkodni többé, csak remegtek ijedtükben.
Nagy-nagy csönd ereszkedett az erdőre. Zsémbiri pedig elégedetten motyogva bújt vissza vackába.
Most mi lesz?
- Majd én helyrehozom a dolgot! - szólt az Ezeréves Tölgy. Ő volta  a legnagyobb, a legsúlyosabb, a legerősebb és a leghatalmasabb az erdőben. Azzal addig-addig ingatta törzsét, míg tövestül kicsavarta magát a földből, eldőlt. A dobbanás lendülete visszafordította a kifordult világot. Újra fent lett fent, és lent a lent. 
- Az öregek mindent rendbe tudnak tenni! Olyan bölcsek és ügyesek, meg erősek! -
- Sajnos mindent ők sem tudnak helyrehozni. Csak sokat láttak, tapasztaltak, ezért aztán jobban megértik a világ működését, meg az emberek, élőlények gondolkodását. -

A tündérek varázslatával azonban még Tölgy Apó sem tudott mit kezdeni. A kis tündérkék továbbra is a földben maradtak, nem tudtak soha többé repdesni. De így talán még szebbek voltak, mint annak előtte. 

Gyönyörű fehér szőnyeg borította az erdőt. Jöttek is a fák, a kis állatok, és mind gyönyörködve szemlélték a varázslatos tájat. 
Fakutya, a bohókás erdei lény pedig sorban végigszimatolta őket. Faorrára sárga tündérpor települt, talpát csiklandozták a lándzsás levelek. Ettől vidám jókedve kerekedett, és örömében végighempergőzött a fehér virágtündérek között.
- Ez nem fájt a tündéreknek? - csiviteltek bele a mesébe a virágcsemeték.
- Dehogy fájt! Így ők is meg tudták simogatni Fakutyát! - válaszolta Apó.

Amikor látták a tündérkék, milyen sok örömöt és szépséget hoztak az erdő életébe megnyugodtak, és már nem is bánták, hogy nem tudnak repdesni többé. Békésen eregették friss virágillatukat, egyre több és több élőlényt csalogatva az erdőbe, hogy mindenki érezze ezt a boldogságot, és vigye tovább hírül mindenfelé! 


7 megjegyzés:

  1. Kati, Te tényleg a bájtok és a hardverek rideg világában érzed jól magad?? :)
    Aki ilyen mesét rittyent... Nagyon tetszett, örömmel olvastam, bár minden fotód önmagában is mesélni tudna!
    Mivel történeted kulcsszereplője Zsémbiri, ráadásul halvány esélyt hagytál arra, hogy nem velejéig gonosz, valamikor majd szívesen olvasnék további sorsáról. :) Fotókkal. :) Hehe... :)
    Hát csak neki köszönhetjük a tőzike tanösvényt! :)

    VálaszTörlés
  2. Örülök, hogy tetszett a mese. :) A fantáziádra és az íráskészségedre te sem panaszkodhatsz! Tervezek folytatást, már régóta érlelődik a terv. Különben elkezdtem egy új blogot, szakmait :) Illetve kettőt. http://excellepesrollepesre.blogspot.hu/ Csak lassan haladok vele, mert a fotók mindig elvonják a figyelmemet.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Na, majd ezt is böngészgetem, mert az excel-hez teljesen hülye vagyok...
      Csak nehogy a fotók elvonják a figyelmemet. :)

      Törlés
  3. Nagyon szép hely és jó történet!
    Ide egyszer én is elmegyek fotózni!! Most már biztos! :-)

    VálaszTörlés
  4. Olyankor érdemes, amikor nem jár arra senki!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Gondolom ilyen leginkább hétköznap fordul elő virágszezonban. Sajnos pillanatnyilag nincs autóm, és úgy látom, ez a hely más módon nem nagyon közelíthető meg. Találtam viszont Körmend mellett egy hasonlót, talán inkább az lesz az áldozat :-)

      Törlés