2013. június 16., vasárnap

Ezüst iszappakolás

Az úgy volt, hogy a múlt héten, a Duna áradásakor elhatároztam, azt is megörökítem, ahogy eltűnik a víz, nem csak azt, ahogy tetőzik a Duna. Szombat délután végre volt egy kis időm, kimentem hát a Beliczay-szigetre, hogy lássam, mi a helyzet. Ahogy a múlt héten írtam, a délutáni nap remekül bevilágította a látványt, ahogy az víz visszavonult, csak itt-ott foltokban csillant meg, a fák arcát visszatükrözve. Az iszap vékony de határozott szürke réteggel vonta be a növényeket.
Az erdő még megközelíthetetlen, de látszik az az 1 méternél is magasabban lévő vonal, ahol nemrég még a Duna volt az úr.
A víz egy nap alatt is sokat fogyott
 
Egy kicsit a méretekről: a lépcső tetejét csak úgy érem el, ha kinyújtom a kezem.

A nap nemsokára eltűnt a domb mögött, árnyékot vetve ezáltal a terepre. A táj elvesztette varázsát.
Csalódottan indultam tehát a gát felé, az magasabban van, hátha még megsüti a nap. Nos érdekes látvány fogadott.



Hamarosan a gát vetett árnyékot a mögötte lévő részre épp olyan magasságban, ahol korábban a Duna tetőzött. Úgy tűnt minden arany és ezüst színekben fürdik.



 A leveleken egyenletes rétegben terült el a víz hozta hordalék. Remélem termékeny lesz tőle a talaj.




Pipacs helyett: már csak ilyen szomorkás tükörképek néznek vissza a vízből.
Egy helyen lemásztam a gátról, a sziget közepe felé. A sárban nem süllyedtem ugyan el, de nagyon kellett egyensúlyozni, a felázott talaj mozgott a talpam alatt, így hát a rám támadó szúnyoghadat sem hessegettem nagy kézmozdulatokkal, inkább tűrtem a támadásukat.
Csónakok a gátház oldalában.
Az apadás sebességéről: egy nappal ezelőtt a csónakok vízen ringatóztak. 
 
Sikerült egy száraz beton talapzatra felállítani az állványt. A hely csaknem megközelíthetetlen volt. A kutya nagy lelkesedéssel vetette magát a vízbe.

Bánatos szürke sás
Belefeledkeztem a látványba
Mindeközben a kutya többször is megmártózott a vízben, élvezve annak hűvösét, mert bár már esteledett, mégis 30 fok volt árnyékban. Végül visszaküzdöttük magunkat a gátra a sártengeren keresztül. Ránéztem a kutyára: úgy nézett ki, mint egy dagonyázó vaddisznó. Aztán végignéztem magamon. Hm. Méltó gazdája voltam. A nagy igyekezetben észre sem vettem, mikor ragadt rám ez a rengeteg iszap.
A gáton sétálva a szembe jövő embereket látva dacosan felcsaptam a fejem: mit néznek, én ezt így szeretem :). Valószínűleg nem csak a látvány, a szag is riaszthatta őket. Mondhatnám, hogy a kuytának volt állott mocsárszaga, melyet még most, a blog írása közben is áraszt magából felidézve a hangulatot, de az igazság az, hogy a szúnyogirtó szaga szépen összekeveredett az lecsurgó izzadsággal, és a mocsár összetéveszthetetlen szagával. Mindez egyetlen szúnyogot sem tartott távol, az embereket azonban annál inkább.
Most virágzik a nyárfa. A sziget telepített nyárfaerdői százszámra szórják pihéiket. Tavaly fehér takaró fedte ilyentájt a talajt.

A gát másik oldalán a belvizes területet benőtte a békanyál.




Lassanként lement a nap. A gát másik oldalán a belvíz terítette be a mezőt. A víz 3 méteres körzetéből az erőteljes szag kergetett el.
Érd egyik jellegzetes épülete: a minaret búcsúztatott.


5 megjegyzés:

  1. Nagyon szemléletes írás lett a fotókkal együtt. Ráadásul még egy csipetnyi humorral is megfűszerezted...:)
    Tetszett, na!

    VálaszTörlés
  2. Itt megint van néhány izgalmas kép! Kiválogattam azokat, s majd megnézzük közösen. Tasi

    VálaszTörlés
  3. Remekül érzékelteti a természet erejét a beszámolód, jók a képek és tetszik a beszámolód is! :)

    VálaszTörlés