2013. június 15., szombat

Elballagott a legkisebbem is

14 éve járunk a Jókaiba. Amikor  a nagyobbik lányom 6 éves lett, végigjártuk a környék összes szóba jövő iskoláját, megnéztük az órákat, a tanárokat, figyeltük az iskola hangulatát. Ez az iskola beszélt hozzánk. Hívott minket. Éreztük, hogy nekünk való. Nem a rengeteg különóra lehetőség, sport és egyéb szakköri lehetőségek miatt. Nem az volt a fontos, hogy mennyi plusz információt lehetne még a gyerek fejébe tömöszkölni. Hanem az iskola hangulata, hozzáállása miatt. Az órákon jó hangulat uralkodott, vidám és érdeklődő, tanulni vágyó, kommunikatív gyerekek ültek a padokban. A tanárok mosolygósak, nyugodtak, segítőkészek voltak. Az iskola falai gyerekek munkáival voltak díszítve, sok olyan alkotás is látszott, melyek egy-egy osztály, netán a felső tagozat közös munkája során készült.
Úgy éreztük, hogy a gyerekek fontosak az itt tanító tanárok számára.

Nem csalódtunk. Mindez nem csak az iskolanyitogató napok kirakata volt, az iskola saját magát mutatta akkor, ezért volt hiteles számunkra. Az ott eltöltött 14 év alatt ugyanezt tapasztaltuk.A tanárok valahogy mindig ráéreztek arra, mire van szüksége az én gyerekeimnek. Mindegyiknek másra.

Türelemmel megvárták, míg szótlan lányom végre méltóztatik hangot adni, és óvatosan bontogatták a kis lelkét, nehogy megijedjen, és újra visszahúzódjon csigaházába. Bátorították abban, amiben jó volt, kiemelték erősségeit. Ennek köszönhetően mostanra nagy önbizalommal rendelkező, öntudatos egyetemista vált belőle.

Vagy a fiam. Volt vele baj bőven! Ő aztán mindig kitalált valamit a barátjával. Az első osztályos tanító néni, aki egy igazi kincs volt, szelíden és halkan így fogadta, hogy  "Töröld csak le a képedről azt a csibész mosolyt, Marcikám! Miben sántikálsz már megint?"  Mert valamiben mindig sántikált. Egy lépéssel MINDIG átlépte a határt, de csak azért, hogy biztosan tudja, hogy tényleg ott volt. A tanárok  határozottan, de kedvesen terelgették a helyes útra. Amikor úgy érezték, ez már több a soknál, szépen behívattak az igazgatói irodába. Fel voltam készülve egy alapos fejmosásra, amit persze megérdemelt az én drágaságom. Ennek ellenére úgy kezdték, hogy: "A Marci! Ő valami elképesztően értelmes, intelligens! Arra a gyerekre nem lehet haragudni! Ahogy ránk néz, és beismeri azt, amit csinált, és bocsánatot kér! DE... " és persze jött a folytatás, amiért behívtak (azt hiszem leverték a riasztót, ami az önkormányzathoz volt bekötve, és kijöttek onnan ellenőrizni, hogy mi  történt). Megbeszéltünk hogy lehetne megoldani. Kérték a segítségemet. Oldjuk meg közösen a problémát. Nagyon jól esett nekem ez a hozzáállás. Még ha ebből az iskola nem is sokat nyert, mert mire kisfiammal sikerült megértetni, mi is a probléma, már rég elballagott, és a gimnázium padjait koptatta. De megtanulta. Értékrendet kapott. Ő is így áll másokhoz.
Dicsérve nevelünk, de elmondjuk a véleményünket. Terelgetjük az embereket a helyes irányba, de nem ostorral, hanem jó szóval, szeretettel. Meghagyjuk, hogy meghozzák a saját döntésüket. Természetesen a tettekért mindig vállalni kell a következményeket, ő is megkapta a magáét. De mindez kellett ahhoz, hogy megértse.

Végül a legkisebb. Aki mindig rendezkedik, irányít, nevel. Teret engedtek neki. Kibontakoztathatta a képességeit. Barátnőivel osztály ünnepségeket szerveztek. Pontosan tudták, ki miben tehetséges, nagyon ismerte egymást az osztály. Támogatták  egymás erősségeit, örültek sikereiknek. Együtt izgultak a dolgozatok előtt, és együtt örültek a sikereiknek.

És most ő is elballagott. A legkisebbem. Ezzel végleg lezárult egy korszak az életünkben.
Emlékszem, amikor óvodás volt, a két nagy pedig már iskolás, nagyon vágyott már az iskolapadba. Aztán amikor elsős lett, és már ő is tanulta a betűket egyszercsak azt mondta: "Anya, végre én is ember lettem!" Igen ember lett. Nagyon sokat adott ez az iskola mindannyiunknak. Még nem is tudja. Majd csak évek múlva.


Íme, néhány kép a ballagásról. A minőség. Hm. Nos igen, azon van még mit javítani. Egyszer úgyis megtanulom.
A két nagyobbnál az iskolai ünneplőben kellett ballagni. Valamilyen titokzatos okból kifolyólag ez most nem így volt. Az osztály választhatott: Vagy kék, vagy barackszínű ruhában ballaghatnak. Hónapokig kerestük a ruhát, már már feladtuk a reményt, míg végül sikerült megtalálni. Kék körmök illenek hozzá.
És igen. Csámpás. Családi vonás. :)


Ballag már a vén diák...tovább, tovább..

Ki sem látszunk a virágok és a lufik közül.

Most lehet közel jönni és fotózni. Volt nagymama, aki fél méter távolságból kattintotta a gépét. Azt mondták közel menni, vagy nem?


Szem nem maradt szárazon
Eközben a nagyszülők sem unatkoznak.
Hazaballagunk

Anya, angyal lettem!
Ki kell engedni a gőzt!

Nagyon elfáradtunk, kellett a pihenés.
Mosolygós szép napot mindenkinek!


2 megjegyzés:

  1. Háát, én is majdnem elmorzsoltam egyet...
    Szerintem ezeknek a gyerekeknek fantasztikus szülei lehetnek, de nem akarom kisebbíteni az iskola érdemeit. (A Jókaiban ezt az írást tegyék ki büszkén minden faliújságra!) Jó az ilyet olvasni.
    Gratulálok Mindannyitoknak, a legkisebbnek pedig további sikereket!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A szülei is fantasztikusak, de mégsem írhatok dicshimnuszt magamról :). A suli tényleg nagyon jó volt, ilyet kívánok mindenkinek. Vagy még jobbat, de az ritka.

      Törlés