2016. május 26., csütörtök

Egy hely - 4 történet, avagy a Vadálló-kövek rejtélye

Alább 4 történet következik, mely a Visegrádi-hegység különös formájú szikláinak keletkezését taglalja. A kedves olvasó feladata, hogy eldöntse, melyik változatot fogadja el valósnak. 

1. történet: A Dömösi Vár

Mint tudjuk, az 1200-as évek közepén a tatár támadások után IV. Béla király és felesége, Lascaric Mária királyné kiépítette a visegrádi kettős várrendszert. A későbbi korokban a fővárost ide helyező Károly Róbert király bővítette a várat, ide helyezte a királyi udvart,  s itt került sor az 1335-ös híres királytalálkozóra is.  Tervbe vette továbbá egy Duna menti erődítmény rendszer kiépítését is, s halála után fia, I. Nagy Lajos kezdett bele apja terveinek megvalósításába. Dömös fölött, Prédikálószék irányában kezdte meg a Visegrádi vár másának felépítését. 
Ezen a kilátóponton kezdte meg a vár építését Nagy Lajos királyunk (Prédikálószék)?
A vár a hegycsúcsot övező erődítésfalakból, két toronyból és egy lakópalotából állt. A völgy bő vizű patakjából kő vízvezetéken keresztül szivattyúzták fel a vizet, a korban forradalminak számító vízszállító berendezés segítségével.  
Az építkezést Mátyás király leállította, és minden figyelmével a Visegrádi Palota építése felé fordult. A palotát és a Dömös feletti  várat a török háborúk romba döntötték, szinte az egész föld alá került, abban is kételkedtek, hogy egyáltalán állt itt valamikor. A palota helyét végül Schulek János találta meg, és kezdett el ásni 1934 végén, de a vár maradványaival már senki nem foglalkozott a későbbiekben.  

 

2. történet: A Pilis és a Visegrádi hegység zömét egy Vezúv-típusú vulkán alakította ki

Mintegy 250 millió évvel ezelőtt sekély tenger ringatózott a Visegrádi-hegység helyén, s az idők során 1-1,5 km vastag üledékes kőzet alakult ki. Majd  100 millió év alatt a Dunakanyar hatalmas mocsárrá változott, később  megindult a terület mai arcát meghatározó vulkáni működés. Az évmilliók alatt felhalmozódott tengeri üledék a felszínre tört, a kitörések során a tűzhányóból finomabb tufa és durvább törmelék szóródott ki, mely lerakódva összecementeződött (andezit).  
A szabályos, tölcsér alakú kúpot építő vulkán egy heves kitörése után szétrobbantotta a kúp felső szakaszát, a tölcsér alakú kráter helyén hatalmas katlan (kaldera) keletkezett. A kaldera falai mentén figyelhetők meg a Vadálló-kövek mai különös alakzatai: a Nagytuskó, a Széles-torony, a Bunkó, Függőkő, a Felkiáltó jel és  az Árpád trónja.
A kaldera falai, vagy a vízszállító berendezés maradványai?

3. történet:  Történelem előtti népek virágzó kultúráját idézik a sziklák

Az egyiptomi birodalom virágzásával egy időben az itt élő emberek mai szemmel nézve szinte  elképzelhetetlenül szoros szimbiózisban éltek a környező növényekkel, állatokkal. Társadalmuk vezetői nagy tudású papok voltak, melyek kiváltságos helyzetét az biztosította, hogy a Tudás birtokában voltak, melyet Isteneiktől kaptak. Az Istenek az égből érkeztek, hatalmas égi szekereken, és a völgy biztonságos, rejtett kifutópályáin landoltak.
Az égből érkező Istenek egykori landoló pályái?
A papok Isteneiknek hatalmas szobrokat emeltek, így azok akkor is őrizték az embereket, amikor ő maguk messze jártak. 
Ősi Istenek másai vigyázzák a völgy népét?

 

4. történet: Letűnt idők tudása van a  kövekbe kódolva

Kb. 65 ezer éve különös nép élt ezen a vidéken.  Életükről ugyan nem sokat tudunk, annyi azonban kiderült, hogy pontosan ismerték a természet titkait. 
Tudásukat "írásban" is rögzítették a kövek segítségével, úgy mint ahogy mi tesszük ma azt egy könyvben, vagy a számítógépen. Talán leginkább az indiánok kipu-jához hasonlít ez az írás. 
A köveket meghatározott rendben és nagyságban egymásra helyezték, rögzítették, az egyes elrendezések egyedi jelentéssel bírnak. Így alakultak ki a mai sziklaformációk. 
A kódot sajnos a mai napig nem sikerült (még) megfejteni, egyetlen jelnek ismerjük a jelentését: az alakzat egy fordított felkiáltójelre hasonlít, s a világ végére figyelmeztet minket. Ha el tudnánk olvasni a felkiáltójel falaiban rögzített üzenetet, talán azt is megtudhatnánk, miképp kerülhetjük el végzetünket, s hogyan élhetünk békében önmagunkkal és a világgal.


 
Várfal, vagy ősi írás?
Egykori bástya maradványa, vagy a kaldera pereme?
Vulkáni működés eredménye (andezit), vagy üzenet a múltból?
Hogy keletkeztek ezek a mesébe illő sziklák? A természet alkotta őket, vagy emberi kéz? És ha ember, akkor mi volt vele a célja? Üzenni akart az utókornak? Vagy dicsőséges emléket állított Isteneinek? Netán valóban várat építtek itt őseink egykoron?  Döntse el a kedves olvasó, a 4 történet közül, melyik az igazság! Vagy talán egy ötödik változat?

2016. május 24., kedd

Kirándulás a Vadálló-kövekhez - 2

Az áprilisi kirándulásunk után teljes lelkesedéssel hirdettem meg az osztályom számára Vadálló-kövek túrát, és reménykedtem abban, hogy május közepe révén végre szép időben is megtekinthetem a tájat. 
Reményem hiúnak bizonyult, a kérdéses reggelen a csendesen szemerkélő eső egyre dühödtebb tombolásba fordult. Diákjaimnak próbáltam alternatív, gyorsabban bejárható útvonalat javasolni, de leszavaztak: irány a kövek!
Mire Dömösre értünk elállt az eső (vagy erre nem is esett), időnként még a nap is kisütött. Jókedvűen vágtunk neki az útnak. Alig léptünk rá a piros háromszög jelzésre, rögtön egy foltos szalamandrával találkoztunk. Megcsodáltuk, lefényképeztük, majd békével útjára engedtük. Mivel én nemrég sok minden érdekeset olvastam róla, meséltem is néhány részletet a szalamandrák és az emberek kapcsolatáról. Diákjaim a felét sem hitték, megszokták már, hogy néha kitalálok ezt-azt, és nekik kell eldönteni, hogy melyik az igaz történet és melyik a hamis. Pedig jelen esetben minden igaz volt, amit mondtam, csak kevéssé hihető. 
Hamarosan elértük a Vadálló-kövek első szikláit. Felmásztunk az első tetejére, pihentünk, ettünk, csodáltuk a tájat.
Első pihenő a Nagy Tuskón.
 Megmásszuk a Széles Torony nevű sziklát is.
Bunkó, bár egyesek szerint fallikus szimbólum.
Itt egy hatalmas ősi Isten őrzi a tájat!

Épp a további 10 szikla meghódításába kezdtünk volna, amikor nyakunkba szakadt az ég.  Az eső a számtalan zacskó, esőkabát ellenére behatolt a ruhánk alá, és bőrig áztunk. A meredek hegyoldal csúszós, sáros ösvényein próbáltunk talpon maradni, bizony komoly megpróbáltatás volt.
Így a sziklákat kihagytuk sajnos, viszont mire elértük a Prédikálószéket elállt az eső is. A Duna, ami általában északról dél felé folyik, ezen a ponton megfordul és egy kis darabon "lentről felfelé" folyik. Mindezt nem tudtuk megtekinteni, mivel a felhők pontosan a lábunk előtt helyezkedtek el, eltakarván a természet e különleges  jelenségét.
Innen a Szőke forrás völgye felé vettük az irányt, egy darabon még a piros háromszög jelzésen, majd elérvén az aszfalt utat, a Király-kútnál rátértünk a piros jelzésre, és a Király-patak mentén haladtunk a völgyben. Az elmúlt napok esőzései miatt a hegyekből számtalan alkalmi patakocska zúdította vizes-sáros folyamát a völgy legalsó pontján folyó patakba. 
Még sosem láttam ilyet! Még sosem kirándultam ilyen időben az erdőben! Csodálatosan szép volt az erdő, a haragosan zúgó víz látványa és hangja magával ragadott. 
 Sok helyen alakult ki örvény, ahol a habzó vízből valódi torta képződött.
Ide valószínűleg nyáron sem süt be a nap, méteres páfrányok sorakoztak a patak mentén. _________

Néhány helyen az utat is elmosta a víz, ilyenkor ügyességünkön és leleményességünkön múlt, hogy át tudjunk kelni a patakon. Néha köveken ugráltunk, építettünk hidat, volt, aki levette a cipőjét, mégis előfordult, hogy nem tudtunk száraz lábbal átkelni a megáradt patakon.

Csodálatosan szép, és kihívásokkal teljes túra volt, nagyon jól éreztük magunkat. Mindezt nem éltem volna meg, ha nem szervezem meg az iskolai túrát, és diákjaim nem ragaszkodtak volna a tervhez. Sose maradj otthon esőben (sem)!





2016. május 11., szerda

Most élsz!

4 éve jártam először a Beliczay-szigeten. Akkor teljesen magával ragadott a sziget közepén végighúzódó időszakos patakmeder, melybe elhalt, kiszáradt nyárfák sorakoztak.  Akkor még a régi bridge gépemmel fotóztam, s amikor megkaptam az új gépemet, azt terveztem, hogy az alábbi képet elkészítem majd újra.
Azóta számtalanszor jártam a szigeten, hol a kiszáradt mederben álló fákat, hol a jeges vízben tükröződő törzseket, hol a sejtelmes ködben úszó  erdőt fotóztam. Mindig különleges volt valamilyen formában.  De sosem volt ugyanilyen. Vagy nem volt víz a mederben májusban, vagy akkora árvíz volt, hogy nem tudtam megközelíteni a helyszínt, vagy éppen nem virágzott a nyárfa, vagy nem sütött a nap. 
Minden hónapban nyomon követhettem, ahogy a pusztuló fák egyre ritkulnak, szorgos emberi kezek vágják ki a veszélyessé vált törzseket. 
Végül ma rájöttem, hogy már soha többé nem fogom elkészíteni ezt a képet.
Csaknem pontosan 4 évvel a fenti kép után így néz ki a helyszín, csaknem ugyanebből a pozícióból.  A medret benőtte a nád, sás és a gyékény, a fák pedig eltűntek.
Mindennel így van az életben. Akkor kell örülni, vagy szomorkodni, akkor kell megélni a pillanatot, amikor ott van. Ha nem éljük meg életünk minden egyes percét, azt fogjuk észrevenni, hogy az élet elszaladt mellettünk.

Ami éppen most történik velünk, az az életünk.  Mindegy, hogy jó, vagy rossz. A mi életünk. Meg kell ragadni a pillanatot. Semmi nem örök. A jó sem és a rossz sem. Mindenből valami új fakad.
A kipusztult fák melletti földsávra új fákat telepítettek. Háttérben a még megmaradt néhány régi nyárfa.
Az életben egy biztos van: a változás.