Szelim-barlang

A Gerecse oldalában nyíló különös barlang 45x12 m belső terébe 3 bejáraton át is beléphetünk. Ezen kívül még több oldalága és egy egy 7 méter széles kürtője is van. Bizony meglehetősen huzatos volt, amikor ott voltunk, csodálom, hogy ebben egykor ősember lakott. Márpedig találtak itt ezt a tényt bizonyító kőszerszámokat és csontokat is.

Ottjártunkkor hatalmas jégcsapok lógtak a falakról, a kirándulók ámuldozva tekergették a nyakukat.  

A legenda szerint a török hódoltság idején Szelim szultán a barlangba menekült hét falu népét a bejártnál rakott máglya füstjével megfojtotta. Ami azért fura nekem, mivel mint említettem a barlangnak több hatalmas bejárata és számos kisebb oldalkürtője van, igen jó huzattal. S bár akkoriban még felülről zárt volt a barlang, mégis technikailag nehezen gondolom kivitelezhetőnek ezt a tettet, bár tudományosan nem tudom alátámasztani az elméletemet.

5 éves a blogom

Csaknem napra pontosan 5 évvel ezelőtt írtam az első bejegyzésemet. Ebből az alkalomból kilátogattam a Beliczay-szigetre, hiszen az első bejegyzésem is erről szólt, és végigjártam az akkor - és azóta többször is - bejárt utat. (A szigeten készült legjobb képeimből itt láthatsz egy válogatást>>)

Anno első szárnycsapásaimat a vadonatúj Nikon D3200 fényképezőgépemmel tettem meg. Fotóimat meglepően sokan kísérték figyelemmel, és jó néhányan építő kritikákkal segítettek is jobbá válnom. Külön köszönet Tasnádi László (Tasi)  kollégámnak és  fotós túratársaimnak.

Most gépemet egy Nikon D7200-ra váltottam. Beszereztem hozzá egy Nikon 18-200mm-es  utazózoom objektívet. Objektív választásomat az indokolta, hogy mostanában egyre többet kirándulok nagyobb - nem fotós - társasággal, akik nem feltétlen tolerálják a hosszas vacakolást az objektív cserékkel, és az állvány állítással. PS bár a gép jóval nehezebb mint a D3200, összességében a kirándulásokhoz - reményeim szerint - kevesebb súlyt kell így cipelnem. Hiszen sem állvány, sem további objektív, sem a több objektívhez tartozó szűrők nem fogják terhelni a hátizsákomat. Ha meg kifejezetten fotózni akarok, akkor még mindig beszerezhetek egy türelmes és engedelmes cipelő embert! Ennek hiányában azonban maradok az  egy gép - egy objektív  megoldásnál, és élvezem a nagy átfogó képesség előnyeit, és tolerálom a hátrányait.

Nos az időjárás nem volt kegyes hozzám. Ronda egy szutyok fénytelen idő volt a szigeten, de így legalább ki tudtam próbálni, hogy működik a a gépem magas ISO esetén. Nos végül 400-nál magasabb ISO értéket nem kellett választanom, ezzel pedig még teljesen zajmentes fotókat tudtam készíteni, ellentétben a régi gépemmel.
Tanulgattam a kezelőszervek használatát. Milyen gyorsan tudom változtatni, a helyzethez igazítani a záridőt, fókusztávolságot,  ISO-t, fehéregyensúlyt,m illetve a többi beállítást? Persze egész másképp kell, mint a régi gépen, nem is mindegyik áll kézre, néha majd kitört az ujjam, mire rátaláltam a megfelelő fogásra. Szóval ez lehetne kényelmesebb is, de majd csak megszokom!

ISO 400,  1/100 s, f/11, Fókusztávolság: 20 mm,

A táj mindenesetre alaposan megváltozott. A sziget közepén eredetileg egy kis patak folyt keresztül, melyet egy hőforrás táplált. Két éve még sűrű pára szállt fel belőle. Mostanra a víz teljesen elapadt.

Íme egy régi kép, ilyen volt 5 éve:

ISO 200, 1/125 s, f/7.1, fókusztávolság 200 mm.
Meglepő módon maximális fókusztávolságnál sem tapasztaltam csúnya vignettát.
Az objektív beépített VR rendszerének köszönhetően kézből is egész éles képet tudtam lőni (persze nem Tasi éles, ugye? )

ISO 200, 1/400 s, f/5.6, fókusztávolság 200 mm

ISO 400, 1/640 s  f/8.0, fókusztávolság 20 mm

ISO 200, 1/100s f/8.0, fókusztávolság 28 mm

Egyik percben még nagylátószöggel fotóztam a következő pillanatban pedig telére válthattam. Csudára tetszett a nagy átfogóképesség adta szabadság!

ISO 320, 1/20 s, f/5.6, fókusztávolság 80 mm.

Aztán megtaláltam az idei első virágokat. A virágokról készített fotókkal azonban egyáltalán nem vagyok megelégedve. Minden kép szélén csúnya vignetta keletkezett, az élességet is nehéz volt beállítani, a háttér elmosásával sem voltam megelégedve. Próbáltam tükörfelcsapással, gorillapoddal és anélkül, de nem voltam megelégedve az élességgel sehogy sem!

ISO100, 1/25 s, f/5.6, fókusztávolság 200 mm

Hipnózis

Bóklászok a Duna partján. A gumicsizmám cuppog a az áradás után hátrahagyott iszapban. Örülök neki, mint a kis gyerek - nincs aki rám szóljon.  Ki tudja hányadik reggel ér már itt a fák alatt. Mindig ugyanaz, és mégis más. Meditatív állapotban andalgok, mélázok a múlton.

A parti füzek  csaknem vízszintesen nyúlnak a víz fölé. Nyáron hatalmas lombalagutat képeznek, most azonban kopár ágaik között messzire látni.Magamban.

A Duna vízállása miatt mókás gyökérzetük is mélyen a víz alá került, de az ágak tükörképe szelíden néz vissza rám. 

A Duna csendesen hömpölyög tova, gyenge hullámok érkeznek a part felé.

Lassan vibrál a víz, csomót köt az ágakra. Szinte hipnotikusan hat a látvány. Kikapcsolok és belemerülök a gondolataimba.

Majd az öbölbe érek, ahol minden mozdulatlan.

Megérkeztem.

Új kezdet

Hol van már az egykori zöld, majd színes levélzuhatag? Beterítette hó, mosta a csendes szürke eső. Az egykori zizegő szőnyeg összefüggő ragacsos masszává tapad az erdő alján. Aztán a mélyben megindul az új élet. Lassan, mikromilliméterenként jön a felszínre és elemi erővel töri át a régi, levetett ruhát. A világ megújul megint, az élet utat tör!

Így van ez az ember lelkében is. A dolgok változnak, a gondolatok megkopnak, a megszokás, a megalkuvás, az önmagunknak való kis kegyes  hazugságok masszát vonnak a rég elfeledett vágyak köré. De a szívünk mélyén érezzük, ha nem jó felé haladunk. A testünk jelez, a lelki békénk utáni vágy utat tör.

Új nap, új lehetőségek.

Pirkadat

Egyensúly

Elkerítve

A természet hálójában

Finom hálót szőtt a természet friss tavaszi virágokból, üde levegőből, sejtelmes lombsusogásból, roppanó havakból. Égig érő hegyekből, és sötét szurdokokból. Száguldó folyamból és lassan csörgedező csermelyekből.  Kék égből és szürke esőből. Gomolyfelhőkből és viharos szélből. Ijesztő sziklatornyokból és mély barlangokból. 

Beleestem és nem ereszt. Már szinte semmi sem számít, csak minden nap kapjak belőle legalább egy szeletet. Minden más otrombának, zajosnak és idegesítőnek tűnik. 

Itt viszont békére lelek.

Kirándulás térdig hóban a Nyakas-kőnél

Biatorbágy vasútállomás. Szállingózó hóesésben vágunk neki  a Biatorbágy körüli erdőknek. Elhaladunk a Viadukt alatt, majd a Turista utcán kiérünk a Madárszirt alatti bokros területre. Minden hófehér és csodaszép, bokáig gázolunk a hóban. Az út enyhén emelkedni kezd, erősen szorítom talpammal  a talajt, már most csúszik a cipőm a havas-sáros talajon. Felcsúszkálunk a kis dombra, és megcsodáljunk az elénk táruló tejszínhabos Madárszirtet.

A dombtetőn, a kis padnál élesen jobbra fordulunk a Százlépcső felé. A lépcsőkből szinte semmi sem látszik, viszont rendesen csúszik. A felkészültebbeket segíti a túrabot, a többiek a faágakba kapaszkodva próbálnak feljutni a sziklák tetejére. Ezen a ponton csatlakozik hozzánk egy apuka, 4 éves kislányával, aki rögtön kijelenti: ő a túravezető. Előre engedjük. Apuka a nagyobb lépcsőknél felemeli a túravezetőt és átemeli a nehézségeken, mi engedelmesen követjük. 
Végre felérünk a csúcsra, ámuldozunk a panorámán, a fehérségből finoman rajzolódnak ki a tájképi elemek, minden olyan, mint egy ceruzarajz.

Közben elcsattan néhány hógolyó, jó a kedvünk.
Tovább haladunk. A fák alatt csak óvatosan, tuti valaki megrázza hátulról, nyakunkban egy kupac olvadó, hideg hóval nevetünk tovább.
Itt több helyen találkozhatunk régi beomlott borospincével, bár most a hótól nem sok látszik belőlük, azért közelről is megnézünk egyet.

A Madárszirten vezet végig a jelzés, bámuljuk a meredek sziklafalakat.

A sziklasor másik szélét elérve megcsodáljuk a Nyakas-kő tornyát, és egyelőre még elképzelni sem tudjuk, hogy fogunk feljutni oda. Illetve előbb le.

Az út meredek, még száraz időben is óvatosan lépkedve járható. Most pedig egy merő korcsolyapálya. Szinte araszolva óvakodunk lefelé, van, aki elesik, de szerencsére semmi komoly, alulról reménykedve lesi a többieket, hátha más is így jár...
A másik oldalon a vállalkozó szelleműek felmásznak a csúcsra, a többiek alul kerülik a sziklát. Bánhatják, a tetőn két csapatra oszlunk és hógolyókkal védjük "területünket". Hősies csata, nagy lakli felnőttek, felszabadultan ugrándozunk a hóban, messze szállnak a hógolyók, némelyik célba is talál. Csak kis túravezetőnk figyel minket csendes komolysággal, testünkkel védjük, nehogy egy eltévedt hógolyó eltalálja.

Utunkat a piros jelzésen folytatjuk tovább, cél a Biatorbágy környéki erdőkben lévő légvédelmi bázis, majd innen a Hármas-szikla felé vesszük az irányt. A sziklák felé még két meredek, csúszós lejtőt kell legyőzni: egyszer lefelé, egyszer pedig felfelé. A lefelé vezető úton végre azok is elesnek, akiknek eddig sikerült talpon maradni. A felfelé vezető úton a fürgébbek sajnos előre rohannak, és   a szikla lábánál jól védett hógolyóbázist rögtönöznek, ahonnan meglepően pontosan sorozzák a sziklát ostromló többieket.  Végül azért mégis mindenki feljut, és újra rácsodálkozik a tájra a szikla pereméről.

Bár időközben a hó elállt, a nap lassan végérvényesen elbújt a felhők között. Félig sötétben folytatjuk az utat, elcsendesedik a társaság. Hallgatjuk a hó roppanását a talpunk alatt, figyeljük az erdő téli békéjét, a kutya loholását a sor mellett, és őrizzük a sok kacagás emlékét szívünkben.

Hazafelé még útba ejtjük a Szily-család kápolnáját, majd innen már újra a házak között vezet az út a Viadukt felé.

A túra hossza: kb 14 km.

Szintemelkedés: 230 m.

Plé büfé

Álmos, szürkehavas vasárnap. Az országban mindenhol máshol 30 cm vakító hóban sétálhatnánk, de mi nem! Pont ide kellett jönnünk, ebbe az Isten háta megetti kis faluba, amit egykoron vörösre festett a mindent belepő finom bauxit por, a timföldgyártás alapja. 

Eltöprengtünk az omladozó vasútállomás és a számtalan sínpár aránytalanságán. A nap során kétszer érkezett és futott ki vonat, mi magunk (4-en) 400%-kal emeltük az állomás forgalmát, pedig mi sem vasúton érkeztünk.

Az 50-es években kezdődött meg itt a timföld gyártás, és a 80-as évekre az ország termelésének közel felét adta. Sokan jártak ide dolgozni a környező falvakból, városokból is. Ámde 1997-ben az aluminium árának nagymértékű csökkenése miatt a termelés nem volt már kifizetődő, a gyárat bezárták. 

Az egykori múlt élő mementójaként állított meg minket a PléBüfé. 

A két borsodi tábla közötti stop tábla hiába szólított fel minket a megállásra, a bódé zárva volt. Ide már nem járnak az egykori gyár dolgozói! Almásfüzitő lakosai ma talán a MOL telephelyen találnak munkát, a bezárt gyár futónövényekkel körülvett emlékei sötéten meredeztek a lakótelep mellett. 
Az egykori aprócska, téglatest alakú, lapos tetős nyaralókban (sok helyen a levegőbe kanyargó csövek hatalmas beton lábai a kertekben vertek gyökeret) ma is laknak. Erről tanúskodnak az előkertbe szép rendben ültetett virágok és veteményes téli maradványai, illetve a házat őrző ebek őrült ugatása. 

A közeli Duna egy lefűződött holt ága a helyiek horgászparadicsoma lehet. Most egy lélek sem volt ott, de szemmel láthatóan nagy becsben tartják, és védik a betolakodó hódoktól a parton álló fákat.

Még egy hatalmas hódvárat is találtunk. Bejárata jól látható volt az apadó Duna vízszintje felett. 

A közeli Duna romantikus parti fái között bokáig süppedtünk az ártéri iszapban, és csodálkoztunk, hogy került a munkásköpeny a fa ágára?

A városka éber őrző-védő szolgálattal rendelkezik, többször lassított mellettünk a járőr és csodálkozva nézte, vajon mit kereshetünk errefelé. Végül megkérdeztük, hol lehetne itt ebédelni, de a szomszédos Szőnybe, illetve  Komáromba irányított minket.

Séta a Benta-patak mentén

A Benta-patak csaknem sík terepen folyik végig Biatorbágytól egész Százhalombattáig, ahol végül a Dunába torkollik. A patak mentén sétálva nagy kiterjedésű vizes rétekkel, sűrű nádasokkal, hatalmas füzekkel találkozhatunk (no meg fura diófákkal). 

Nyáron láttam itt már kócsagot felszállni a patak nádasainak rejtekéből. Így télen a sűrű bozótból néhány fácán és vadkacsa reppent csak fel ijedten, nagy kurrogással.  

Sóskútról a patak mentén haladva a kertek alatt előbb néhány meredek sziklafal alatt kell elhaladni, majd a patak talán legromantikusabb részéhez jutunk, a kis kőhídhoz. Nyaranta itt jókora birkanyájjal is találkozhatunk, most azonban csak a közeli lovardából lovagolt ki néhány lovas. 

Elhagyva a hidat, a patak mellett haladó ösvény egyre rejtekesebb lesz, lassan már úgy érzem magam, mint valami őserdőben. "Gyalog mindenhová el lehet jutni" felkiáltással lelkesen préseljük át magunkat az ágak között. Nos a tájból csak ennyi látszik, bal kéz felől azért sejtjük a patakot, néha kidugjuk a fejünket az ágak közül, hogy jobban szemügyre vegyük. 

Út közben úgy éreztem magam, mint egy magát ostorozó szerzetes: vezekelek a természet megzavarásáért.

Jó egy órai bolyongás után érünk ki a sűrűből, és végre a nap is kisüt, így a nád bugái arany lobogóként hajladoznak a szélben a kis horgásztó partján. 

 A tónál térképet is találunk, amin felfedezünk egy régi kőbányát is, így arrafelé vesszük az irányt. 

A kőbánya egyes magaslatairól remek kilátás nyílik az előttünk elterülő síkságra, 

illetve a szemközti Madárszirt sziklavonulataira. Középtájon a Nyakas-kő.