2017. október 16., hétfő

Mozgás és nyugalom





Vízesések helyett színes levélfolyam a Dera-szurdokban

Talán októberben a legszebb az erdő! A fák színesedő levelein átsütő nap fénye bearanyozza a földön zörgő arany és vörös levélköteget. 
Így volt ez a Dera-szurdokban, Pilisszentkereszten is, ahol sok 100 további kirándulóval gyönyörködtem volna a természet fenséges szépségében, ha a sok embertől láthattam volna az erdőt. Mostanában igencsak felkapott hellyé vált a Pilis eme különleges szurdokvölgye. Budapestről könnyen megközelíthető autóval is és tömegközlekedéssel is, kisgyerekekkel ideális kirándulóhely. A szurdok bejáratánál lévő parkolóban dél körül már nem volt hely, szerencsére, mi kora reggel érkeztünk, de már ekkor is mindenhol túrázók csoportjai lepték el az erdőt. 
A bejárattól nem messze épp a vízesés mosta sziklákat akartam fotózni, felállítottam az állványomat, amikor az 50 fős túracsoport mellettem masírozott a kiszáradt patakmederben. A gyerekek vidáman ugráltak a köveken, dobálták a leveleket, szóval nem siették el a dolgot. Az egyik apuka biztatóan szólt oda nekem, "már csak 1 kilométernyien állnak sorban mögöttem". Oké, megvárom, emberek nélkül szeretném lefotózni, ahogy a víz helyett a levelek ülnek a sziklákon. 
Egyszer csak elfogytak az emberek, és volt 10 másodpercem, mielőtt a következő csapat odaér! 
Ilyen, amikor van benne víz: vízesés
Az utat nem lehet eltéveszteni, de azért tisztességesen fel van festve több helyen is a kék jelzés.
A fél óra alatt kényelmes tempóban bejárható szurdokvölgyet számtalan kis híd szeli át, amiknek most nem sok szerepe van, száraz lábbal lehet átkelni a kiszáradt folyón. 
 Az utat mindkét oldalról meredek hegyoldal szegélyezi. A fák gyökerei közül a lezúduló víz kimosta a földet, érdekes barlangocskákat képezve a az út szélén.
Az erdőben most leginkább az emberi természetet lehetett megfigyelni. Az életunt apukát, aki engedelmesen kíséri a családot, de szemmel láthatólag máshol lenne. A fiainak kemény tempót parancsoló férfit, a leveleket gyűjtögető anyukákat, a sziklákra mászó gyerekeket segítő szülőket, valamint az aggodalmaskodót, aki már akkor is rászól a gyerekre, ha az 2 méterre eltávolodik tőle, majd hisztériás rohamot kap, és hazaparancsolja a családot, mert ő már nem bírja idegekkel. Van aki a gyerek ruháját félti, de olyan is akad, aki akkor sem kap szívbajt, ha a gyereke lába alatt váratlanul megindul a talaj és ezerrel száguld lefelé a meredek hegyoldalban.  Kész szociológiai tanulmány!
A szurdok végén több pihenőpadot is elhelyeztek, persze mindegyik foglalt volt. Sőt, alig tudtuk magunkat átverekedni a tömegen. Nem is folytattuk az utunkat a falu felé, pedig arra még egy régi mészégető kemence romjait is megtalálhatnánk. Inkább jobb kéz felé a magasba vesszük az irányt.
Szerencsére ide kevesen másznak fel. A fák alól kiérve fürdünk az őszi nap melegében. Bámuljuk a fákat a lábunk alatt, megmásszuk a sziklacsúcsokat, és zavartalanul élvezzük végre a természet szépségét.
Az út akár a gerincen visszafelé vezető körút formájában, akár a szurdokban oda-vissza menetben 1 óra alatt bejárható, kellemes, kényelmes délutáni séta télen-nyáron öregnek és fiatalnak egyaránt.
Pilis a távolból:

2017. október 14., szombat

Barátságos mammográfia


45 éves kor felett egyre több rendszeres orvosi szűrésen kell részt venni, és ennek része a mammográfiai szűrés is. 3 éve voltam utoljára. Alig találtam meg a Szent János Kórház egyik ütött-kopott épület hátsó bejáratát. Amikor megtaláltam, akkor is csaknem visszafordultam, mert az ajtó annyira akadt, hogy azt hittem, zárva vannak. Végül egy erőteljes vállrásegítéssel sikerült bejutnom. Sötét volt és hideg. Mikor bejutottam, azt hittem nincs is itt senki, már majdnem indultam volna hazafelé, amikor megjelent az asszisztensnő.  
A vizsgáló közepén ott tornyosult a hatalmas fém vizsgáló szerkezet, teljesen eltűntem lapjai között, a készülék hátoldalán az asszisztensnő láthatatlanul instruált: kicsit előbbre, kicsit balra, közelebb, jobban dőljek neki, most jó. A jéghideg fém lapok nekem nyomódtak, a melleim  ott lapultak közöttük. Ekkor megindult a felső lap, én pedig rémülten reméltem, hogy megáll, amikor kell... Az ijedtségemet persze nem látta senki, felöltözhettem.  Majd értesítenek  -  mondták, és hazamentem. 
Nem éreztem, hogy bármikor is szeretném megismételni ezt a műveletet, így amikor tavasszal kaptam az értesítést, hogy újra itt az ideje a szűrővizsgálatnak, nem voltam túl lelkes. Addig halogattam, míg végül októberre kaptam időpontot. 

Vegyes érzelmekkel érkeztem a kórházba

 Ugyanaz az ütött-kopott épület, beragadó ajtó, még a tájékoztató papír az ajtón is  ugyanaz.
kép forrása: https://www.swissclinic.hu/wp-content/uploads/2017/03/Mammografia_kep_kicsi_slider-1.jpg
Az asszisztensnő mosolyog rám. Hm. A számítógép nem tudja felvenni az adataimat, mert valami miatt nem működik. Mikor végre sikerül életet lehelni belé, akkor is lassú. Végül bejutok a vizsgálóba. A hatalmas lapítógép helyett fehér, emberi léptékű új gép áll a szoba közepén, barátságos átlátszó plexi lapokkal felszerelve. Az asszisztens végig mellettem áll, segít felvenni a megfelelő pozíciót a két plexi között. Lábával finoman irányítja egyre közelebb egymáshoz a két plexi lapot. Látja rajtam az aggodalmat, kedvesen beszél hozzám. Érzem, hogy figyel rám. Nem tűnik el a gép mögött, folyamatos kontaktban vagyunk. Én is látom, mi történik a melleimmel, lassan megszűnik a félelmem, ez a gép tuti nem lapítja össze semmimet. 
Elkészülnek a felvételek, melyek azonnal az orvos elé kerülnek, aki beinvitál magához. Leültet, elbeszélget a rákról, a szűrővizsgálatról, kikérdez a lehetséges kockázati tényezőimről, tájékoztat. A végén az eredményt is megtudom, minden rendben van. 
kép forrása: https://cdn-images-1.medium.com/max/1400/1*sKPCKhC1w2b9PgBeNWzaOg.jpeg

Le vagyok nyűgözve! Habár az egész vizsgálat nem tartott tovább negyed óránál, életemben talán először éreztem azt a magyar egészségügyi rendszerben, hogy emberszámba vettek, és nem futószalagon, áruként kezeltek. 

Köszönöm!

2017. október 8., vasárnap

Egy kirándulás képei








Rám-szakadék - Dobogókő - Prédikálószék

A címben felsorolt helyek külön-külön is látványos kirándulási célpontok lehetnek. Így felfűzve azonban egyetlen kirándulásba igazi kihívást jelent! A túra Dömösről indul és ide is érkezik vissza. Két nagyobb kaptatóval is kell számolni, ezzel szemben a lejtős szakaszok sem könnyűek! Meredek hegyoldalon a kavicsos, fellazult talaj, bizony próbára teszi a lábremegtető izmokat! Cserében a hegyetetőkön és a gerincen több helyen csodás panoráma tárul elénk. Érdemes kicsit megállni, és elmerülni a táj szépségében!
Az út hossza 18 km, de a legnehezebb rész mégis az első 40 km volt, melyet a Budapest (Újpest, Városkapu)-Dömös útvonalon egy csuklós buszba szorítva töltöttünk egy kirándulni vágyó diáksereggel. Szerencsére jól viselték, hogy a kutyám minduntalan átmászott közöttük, és az ajtó felé nyomakodott. Mindannyian fellélegeztünk, mikor végre leszállhattunk!

Dömösről a  zöld jelzésen  a Rám-szakadékon át

Kicsit bánatosan kullogtunk a buszbeli hadsereg után, miután megtudtuk, hogy ők is a Rám-szakadékot óhajtják meghódítani. 
Libasorban haladtunk az erdőben, a létrák előtt pedig sorban álltunk, hogy mi is feljuthassunk. Úgy érzetük, be vagyunk zárva az emberek és a hegyek közé. Az egyébként rendkívül izgalmas szurdok túra így sokat veszített fényéből.
A sorban állók mind azt figyelték, Dézi, a kutyám hogy fog feljutni a létrás részeken, de ő simán vette az akadályt. Hátulról kicsit tartottam, vissza ne csússzon a meredek, vizes sziklákon, de saját erőből mászott fel.
Kiérve a szurdokból mindenki lepihent egy-egy fa tövében, így a busznyi diákseregtől is búcsút vehettünk, és nekivágtunk a hegycsúcsnak.

Rám-szakadék - Dobogókő a sárga jelzésen

Alig egy óra alatt egyenletes hegymenettel értük el a Rezső-kilátót, majd onnan negyed órás sétával  a dobógókői kilátópontot. Mindkét helyről megcsodáltuk a kilátást a Dunára, és a szemközti Vadálló-kövekre, mely innen ugyancsak távolinak tűnt.
Egy téli tájkép a Rezső-kilátóból:

Dobogókőtől Prédikálószékig a piros háromszögön

Dobogókőnél számos útjelző tábla mutatja a lehetséges útvonalakat, így szinte lehetetlen elvéteni a Prédikálószék felé vezető jelzést. Leereszkedve a hegyről elértük az aszfaltozott bicikliutat, és mivel már meglehetősen későre járt, ezért nem az erdei ösvényen, a jelzésen, hanem  a kényelmesebb aszfaltúton folytattuk az utunkat Prédikálószék felé. Negyed óra múlva letértünk felfelé egy murvás erdészeti útra, ami az emelkedő végén visszacsatlakozott a Prédikálószékre vezető piros háromszög jelzésre.  Jó tempóban, másfél óra alatt tettük meg a Dobogókő Prédikálószék közötti 6,5 km-t.
Meg sem álltunk a kilátó tetejéig, ahonnan megtekintettük a Börzsönyt, és a Visegrádi várat is. Innen a szél kergetett tovább minket, majd következett az út legszebb szakasza: a késő délutáni nap fényében fürdő Vadálló-köveken ereszkedtünk lefelé.

Vadálló-köveken keresztül Dömösig a piros háromszög, majd a piros jelzésen

Rajtunk kívül senki nem volt a hegyen, a szél sem fújt már. Minden sziklát megmásztunk és csodáltuk a tájat. Legszívesebben ott maradtunk volna a sziklák tetején!
Azonban a nap vészesen közeledett égi útja végéhez, úgyhogy ideje volt leereszkedni a hegyoldalon. Lassan, araszolva közlekedtünk az úton, így is minduntalan meg-megcsúszott a kavics a lábunk alatt. Végül szerencsésen leérkeztünk a a hegy lábához, ahol a patak mentén már sötétben értünk vissza  Dobogókőre. Még maradt is időnk egy forró teára a közeli cukrászdában  az utolsó busz érkezéséig!
A túra hossza 18 km. Amit egyenletes tempóban, erőnket jól beosztva, három pihenővel kényelmesen megtettünk 7 óra alatt.

Mi ez?



2017. szeptember 29., péntek

Imrikfalvi tó



Véleményem szerint idén az országot övező nagy hegyekben az éves csapadékmennyiség azon az 5 hétvégén esett le, amikor én a hegyekben tartózkodtam. Nem volt ez másképp most sem, amikor hétvégére a Szlovák Paradicsomba utaztunk a kis-nagy családommal. A szállásunk Imrikfalván, a tó mellett volt. 
A gépem orrát rutinosan éppen csak kidugva az esőkabát alól jártam körbe a tavat, témát keresve. Aki járt már Szlovákia ezen részén, az talán egyetért velem: ritka ronda falvak vannak errefelé. Nem tudom megmondani, miért ez az érzése az embernek, mert nem kifejezetten rendezetlen az utcakép, még virág is akad bőven. A kertek gondozottak, az udvaron szép rendben sorakozik a téli tüzelő. Nem is a házakba épített olcsó anyagok szúrnak szemet. Talán inkább a lehetetlen szín az, ami elborzasztja az arra járót. Világító rózsaszín-sárga kombó, vagy a bugyikék, ocsmányzöld színek vonzzák a tekintetet. Igazán felüdülés volt Pila-ban a fával burkolt házak látványa! 
Így aztán próbáltam a tájra összpontosítani, mert az viszont varázslatos!
A faluban alig hallani magyar szót. Házigazdánk ugyan beszélt magyarul, de nehezen forgott a nyelve. A falu lakossága szemmel láthatólag a turistákból, illetve a horgászokból él. A tó végében pisztrángot tenyésztenek, a tó az eső ellenére tele volt horgászokat szállító csónakokkal. Alkonyatkor kiállva a tó partjára, hallgattam a tájat. Lapátok csobbantak a vízben, horgászbot zsinór surrogott, aztán előbb halkan, majd egyre bátrabban felhangzott magyar nyelven a "Ha én gazdag lennék...", a Hegedűs a háztetőn betétdala. A hegyek visszaverték az énekhangot, és én megbűvölve álltam a tó szélén.

2017. szeptember 27., szerda

Őszi folyó esőben










A Szlovák Paradicsom leghosszabb létráján a Piecky-szurdokban

Őszi nagycsaládos kirándulásunkat idén is a Tátrába szerveztük, de most a Szlovák Paradicsom szurdokait szerettük volna bejárni. Persze az eső most is zuhogott, mint tavasszal, de nem hagytuk magunkat eltántorítani. Gyorsan újraterveztük az eredeti 18 km-es túrát, és egy rövidebb utat választottunk, melyet reményeink szerint kevesebb idő alatt, és szárazabb ruhákkal tudunk majd abszolválni. 
Vízhatlan kabátokkal és zokni-nylon zacskó-zokni-cipő szendvicsbe bújtatott lábakkal vágtunk neki az útnak.
Pilában parkoltuk le az autókat (3 euro), majd barátságos fa burkolatú házak között sétáltunk el a szurdok bejáratáig.

Itt az út alig észrevehetően emelkedett, hol a patakmeder jobb, hol pedig a bal oldalán haladt. Ebből következett, hogy többször is át kellett kelni a patakon, melyet hol köveken ugrándozva, hol fatörzseken egyensúlyozva próbáltunk teljesíteni. Egy idő után azonban már csak egyszerűen élveztük a patakot, a vizet, az erdőt, már nem számított sem az alulról beszivárgó víz, sem a felülről csepegő áldás, feloldódtunk az erdőben és élveztük, hogy rajtunk kívül egy lélek sem jár errefelé.
Hamarosan elértük a Szlovák Paradicsom leghosszabb létráját.

Döbbenten álltunk az alján, a lezúduló vízesés robajától nem hallottuk, mint mond a másik, de arcunk annál beszédesebb volt. Három 10 év körüli gyereket egy-egy felnőtt maga elé vett, így indultunk neki a létrának. Bevallom, én nagyon féltem, ami itthonról teljesen indokolatlannak tűnik, akkor mégis úgy éreztem, hogy csak a karom ereje az, ami megtart engem a lezuhanástól. Ezért minden lépésnél elgondolkoztam, hogy elengedjem-e egyáltalán az egyik kezemmel a létrát, hogy feljebb tudjak kapaszkodni. Mindez így elírva elég nevetségesnek tűnik, de akkor  komoly küzdelem volt magamban. Alattam a mélység, mellettem a robajló vízesés, egyetlen út van csak: felfelé! Végül felértem, de a mostanában amúgy sem alacsony adrenalinszintem alaposan megemelkedett.
Azonban innen már láncokkal szegélyezett fából készült doronglétrák jelezték az utat a vízesés felett. Bár az eső miatt csúszósak voltak, mégis sokkal biztonságosabbnak éreztem őket.
A doronglétrákat néhol felváltották a sziklába fúrt fém lépcsők. Itt is teljesen biztonságosan lehetett haladni.
Mintegy 3 és fél óra alatt értük el a szurdok tetejét. Innen egy 20 perces meredek kaptatóval értük el a hegycsúcsot, ahol egy gyönyörű őszi kikericsekkel teli rét fogadott minket. Itt hosszabban megpihentünk, s míg a többiek ettek, én lehasaltam a virágok elé és készítettem néhány esőcseppes kikericsfotót. A fiatalságot annyira meglepte váratlan tevékenységem, hogy vaddisznónak álcázták magukat, és támadásokat indítottak ellenem.
Így hamar abbahagytam a fotózást, és a vaddisznók elől menekülve rátértünk a hazafelé vezető útra, és alig két óra alatt kényelmesen lesétáltunk a hegyről a parkolóba.
Összefoglalva: 
  1. Pilából a sárga jelzés vezet végig a szurdokon.
  2. A szurdok végénél le kell térni a sárgáról a zöld jelzésre egy rövid, meredek szakasz erejéig. 
  3. Innen a kék jelzés már lefele visz,
  4. majd egy idő után beletorkollik a piros jelzésbe. 
  5. Az út végén újra a sárga jelzés visz vissza a parkolóhoz.
Az út teljes hossza 14 km, melyet mi 6 óra alatt tettünk meg nagyon kényelmes tempóban. A létráknál jó időben állítólag hosszú sorok kígyóznak, most csak 10 fős kis csapatunk feljutását kellett megvárnunk. Út közben többször megálltunk, megcsodáltuk a hegyoldalból lezúduló vízfolyásokat, hidat építettünk, hogy átkelhessünk a folyón. Mindez lassította a tempónkat.
A cipőnk és a zoknik minden igyekezetünk ellenére teljesen átázott, az esőkabátok azonban jól működtek. Gyanítom, hogy jó idő esetén sem lehet ezt az utat száraz lábbal végigjárni. 

2017. szeptember 26., kedd

Mesebeli Zejmár-szurdok

A Szlovák Paradicsom talán legszebb szurdoka a Zejmár-szakadék (Zejmárska roklina). Biztosat persze nem állíthatok, mert ezen kívül csak a Piecky-szurdokban jártam, ami szintén nagyon vadregényes, de korántsem olyan mohás, rejtekes, zegzugos, romantikus, mint emez! Ráadásul a túraleírások csodaszép panorámával is kecsegtettek, így aztán a három napos itt tartózkodásunk utolsó napjára terveztük ezt a könnyed, levezető sétát.
Biele Vody település egyetlen utcája szabályos négyszöget alkotva vezet végig a falun. A körút második sarkánál található a tájékoztató tábla, mely jelzi a szurdok bejáratát. Már itt hallatszik a hegyről lezúduló folyó csobogása, így akár hang mentén is elindulhatnánk, s néhány lépés után el is érjük a patakot, ahol rögtön a sziklába fúrt fém lépcsőkön haladhatunk a víz felett. A kék jelzést keresvén Monty Pyton legendás mondata jutott eszembe, bár ő ezt a nyúl és a szörny összefüggésében használta. "Hol az út? A folyón túl?"
Nos az út egyenest a mederben vezet. Az elmúlt hetek csendes esőzési biztossá tették, hogy kiálló kövek ne tegyék lehetővé a száraz-lábbal-kirándulást. Ahol véletlen mégsem a folyóban vezetett volna az út, ott a hegyről folyamatosan lezúduló víz mosta lábunk elé a gyökerek között a vizet és a kavicsokat. 
A túraleírások szerint a legyőzendő szintkülönbség csupán 200 méter, de azt egyik sem mondta, hogy mindezt az első 100 méteren kell leküzdenünk, gyakorlatilag szinte függőleges terepen. 
Szintén a leírások szerint az út egy adott pontján elérjük a szurdok legmagasabb vízesését, a Nálepkát, de gyakorlatilag az egész szurdok egy hatalmas vízesés, ott dübörög a lábunk alatt!
Két létrát is meg kellett mászni, majd láncokkal szegélyezett fémtálcákon lépkedtünk. A létrák koránt sem voltak olyan ijesztőek, mint a Piecky-szurdokban, de azért örültem, amikor felértem a tetejükre.
A fémtálcák rúdjai azonban több helyen is meg voltak lazulva, egyszer a láncot tartó vasrúd is a kezünkben maradt, de azért épségben feljutottunk a Geravy-fennsíkra. Itt néhány barátságosnak tűnő kecske próbálta kiráncigálni  a zsebemből az esetleges kaját, de végül elhessegettük őket, mire felmásztak az asztalokra. 
Innen, a túraleírás szerint, a fennsíkon kellett volna folytatni az utunkat, és hamarosan csodás panoráma tárult volna elénk. E helyett mi - ki tudja milyen indíttatásból - a zöld jelzésen az erdőben folytattuk tovább az utunkat. 20 perc múlva már éreztem, hogy nem erre akartam menni, és meglehetősen csalódott voltam, amikor panoráma helyett váratlanul elértük Imrikfalvát (Dedinky).
A tó látványa a parkolóból
Mit volt mit tenni, újra megcsodáltuk a tavat, majd a csapat itt maradt egyik autójával átmentünk  Biele Vody-ba, az autónkhoz. 
Kicsit szomorú voltam, hogy kihagytuk a tó látványát felülről, csak azzal vigasztaltam magam, hogy a felhős idő miatt úgysem lett volna fotózható.

Összefoglalva az utat:
  1. Biele Vody település szélétől indul a kék jelzés.
  2. Innen kb. 20 perc a  Nálepka vízesés
  3. Újabb 20 perc a Geravy-fennsík
  4. Kb. 45 perc a zöld jelzésen Dedinky, de érdemes a panoráma utat választani, az sem sokkal hosszabb.
A túra hossza így összesen 5,5 km volt, amit kényelmes tempóban 2 óra alatt tettünk meg. Ha több időnk lett volna, akkor az autós logisztika helyett gyalog is eljuthattunk volna Dedinkyből Biele Vodyba egy óra alatt (5km) az erdő alján a piros jelzésen haladva.