2017. augusztus 20., vasárnap

Noszvaj - ha kell egy jó ötlet

Noszvajra mintegy 15 évvel ezelőtt vetődtem először, barátnőmhöz, Böbéhez, látogatóba. Egy hetet töltöttünk gyerekestül a falu egyik vendégházában, és ízelítőt kaptunk a falusi lassú folyású életből. Idén úgy adódott, hogy egy délutánt itt töltöttem, és csak ámultam azon a változáson, amin a falu átment! Vagy csak akkor nem volt rá szemem?
Már idefele jövet, az egri úton rácsodálkoztam, hova fejlődött 15 év alatt a lovarda, mely kezdetben egy poros karámból állt az út menti lejtőkön. Ma négylovas hintón, díszes zsinóros kabátkában hajtott ki a kocsis a vendégekkel.
A faluban gyönyörűen karbantartott utcák, rendezett utcakép és sok szép régi ház fogadott.
Virágos, népi motívumokkal ékes ablakok néztek rám a házak falairól.  
A régi házak felújítva új funkciót kaptak, mégis méltó módon őrzik az építészeti hagyományokat:
Megcsodáltam a falu új iskoláját, mely szépen illeszkedik az utcaképbe, mégis modern épület. Jól megfér itt együtt a régi és az új!
Elsétáltam a De la Motte kastélyhoz, melynek helyén korábban az Egri csillagokból is ismert Figedy János építtetett kúriát. Majd 1778-ban eme kúria helyén kezdte meg a kastély építését Szepessi Sámuel, de végső formáját Almássy Antal özvegyének francia férje alakíttatta ki. Az épület a magyar kastélyépítészet miniatűr remeke: az ország legkisebb barokk stílusban készült építészeti emléke.
Séta közben figyeltem fel a "Meseút" feliratú festett postaládákra. Találtam ilyen ládát a kastély előtt, a Pocemnél, de még a borospincék közelében is. A ládák szellemi anyja Vanda, mesélte Böbe. A  postaládák meséket rejtenek, családi program keretében a ládák kulcsa és egy térkép  felvehető, és a "Meseúton" az egész falu felfedezhető és  mesékkel, no meg számtalan élménnyel leszünk gazdagabbak. Sőt, gyereknapkor igazi boszorkányokkal, tündérekkel, mesebeli lényekkel és mindenféle mesebeli feladatokkal is várják a gyerekeket.
Híres pincesorai most csaknem elnéptelenedve figyelték lépteimet, csupán az egyik ház előtt borozgatott békésen két férfi. Azonban rendszeresen szerveznek ide bortúrákat, amikor is iszogatás közben vidám beszélgetésektől lesznek hangosak a pincék.  Néhány helyen láttam ugyan düledező pinceajtókat, de sok felújított pince díszelgett a Kőporosi, a Szomolyai és az Imányi soron.
Közben Böbe is csatlakozott hozzám, és felsétáltunk a Pocembe. A barlanglakások a bükkaljai kőkultúra részei. Az építőkő fejtése és a népi építészetben történő felhasználása hazánkban a Bükkben nyúlik vissza a legrégebbi időkig. A könnyen faragható, mégis stabil kőzetbe jól szellőző üregeket vájtak, melyek télen-nyáron állandó hőmérsékletet biztosítanak. Az ilyen üregekben jól eláll a bor, de alakítottak ki juh hodályt, sőt laktak is ezekben a föld alá vájt házakban. Noszvajon több egymás feletti utcasoron épültek barlanglakások, melyeket lelkes művészek 15-20 évvel ezelőtt felvásároltak az akkori lakóktól azzal a szándékkal, hogy művésztelepet létesítenek itt.

Hatalmas tervekkel, csodás víziókkal álltak neki a munkának: Itt a szobrászunk alkot majd, itt a festőnk hatalmas vásznait feszítjük ki, itt a gyermekeinknek medence lesz, ide kövirózsákat ültetünk...
A művész csapat létszáma és összetétele többször is változott az idők folyamán, de azért maradtak állandó tagok, mint Balázs Péter és  Horvát Ottó. Lassan, de biztosan vájták a sziklát, alakították a szebbnél-szebb tereket a telepen.


Az egyik  nyáron aludtam is néhányszor a barlangban. A "zeneterem" fülkéiben együtt zenélt a családom, és még botfülemmel is hallottam, hogy ez valami egészen más, mint bármilyen hangfal. Így, 10 év távlatából is élénken él bennem az érzés.
Figyeltem ahogy alakulnak a terek az elképzeléseknek megfelelően, hittem is, meg nem is, hogy egyszer majd lesz ebből valami.
Hát lett!
Ma már a Farkaskői Alkotótelepen, kézműves foglalkozásokat, mesetáborokat, nemzetközi művészeti szimpozionokat tartanak, az itt készült alkotásokat pedig a faluban is meg is lehet majd egyszer tekinteni.

Ezután lesétáltunk a tavaly nyílt kávézóba, a Csendülő-be,  mely bátran megállná a helyét bármelyik pesti utcában, mégis illeszkedik a falu hangulatához. Teraszáról remek panoráma nyílik a település házaira.
Kávézgatás közben Böbe elmesélte, hogy sokan költöztek a faluba az elmúlt években, és mindenki hozott magával valamit: kreativitást, ötletet, elszántságot, lelkesedést, a hely szeretetét.
Mert jó itt élni.
Talán azért, mert a falu neve is azt jelenti "A mi falunk".  Az itt lakó emberek magukénak tekintik az egész települést, és remek ötletekkel tesznek is azért, hogy jól élhető, és mások számára is vonzó legyen ez a hely.
Kávézás után a Gazdaházba vitt az utunk. Itt Böbe megmutatta az általa tervezett játékokat, melyeket pályázati pénzből tudtak megvalósítani. Ezek segítségével a környék hagyományait ismerhetik meg a gyerekek, élővé varázsolva a régi népi kultúrát.

A kemencében sült sütemény maradékából kaptunk egy kosárra valót, és ezzel az útravalóval lassan elbúcsúztam a falutól.
Ám nemcsak a falu, hanem annak környéke is számtalan felfedezni valót rejt! Érdemes ide eljönni, és végigjárni a remek fürdőket Bogácson, Egerben, Zsórifürdőn, sétálni az erdőkben, megnézni Szomolyán a kaptárköveket, ellátogatni Cserépfalun az ősember barlanghoz, csónakázni Síkfőkúton a romantikus hangulatú tavon, megnézni Mezőkövesden a múzeumokat, megmászni az Egri várat, vagy csak bóklászni az egri utcákon.

2017. augusztus 19., szombat

Tök nagy múltú pincéi

Egy forró nyári délután a Zsámbék szomszédságában fekvő Tök település felé vettem az utam azzal a szándékkal, hogy megtekintem az 1800-as években épített pincéit. Olvasmányaim szerint szőlőműveléssel már a rómaiak idejében is foglalkoztak az itt élő emberek, de a borkultúra  első igazi felvirágzása a premontrei szerzetesrendhez köthető, akik számára 1220 körül  építettek Zsámbékon a templomot.  A település talán éppen borospincéinek köszönheti, hogy a török időkben nem lett lakatlan, mint számos más falu, hiszen a település lakói a pincékben bújtak el a minden szétdúló török áradat elől. Ennek köszönhetően - számtalan környező településsel ellentétben - szinte teljes egészében megőrizte magyar lakosságát, nem települtek ide svábok, vagy más nemzetiségű népek. 
A Nyakas-hegy mészköveit kezdetben a környék házainak építéséhez használták fel, így alakultak ki az első pincék. Később a Parlament, és a debreceni Nagytemplom kődíszei is ezen kövek felhasználásával készült. 
Tök az  Etyek-Budai borvidékhez tartozik, pincéi valóban hasonlítanak a pátyi pincesoron látott pincékhez, de mégis nagy változatosságot mutatnak mind az építés módjában, mind megjelenésükben. 
A présházak ajtaját hajdan keményfából faragták, zárai és vaspántjai préselt és kovácsolt vas munkák. Jellemzően szögletes vagy félköríves kőkeretes ajtókat alakítottak ki bejáratként,
 Az ajtók vízszintes csíkozása fölé a félköríves részbe sokszor  napsugaras mintázatot véstek. 
Az ajtók két oldalán egy-egy színes kereűt kis ablak biztosítja pince a szellőzését. 
Szellőző nyílás a földbevájt pincék tetején:

Az Aligvárom pincesorának jellegzetes pincéi:  

Kis-sor szépen rendezett pincéi:
Lapos tetejű pincék: jellemzőjük a vaspántokkal megerősített színes bejárati ajtó. A felső kőtábla tanúsága szerint az eklézsia présháza 1875-ben épült.
A lukpincétől kezdve a  lakóház méretűig minden megtalálható:
A Nyakas-hegy lejtőin pedig mai is szépen sorakoznak a főleg fehérborok készítéséhez szükséges szőlősorok: Irsai Olivér,  Chardonnay boraik  Királyleányka, Szürkebarát, stb... A szőlősorok végében pedig helyes kis présházak tornácáról  gyönyörködhetünk a táj békés lankáiban.
A pincesor közepén számomra idegenül festett az elhagyatottnak tűnő Doki sörkert. Inkább keressük fel a Patkó csárdát, vagy a Nyakas pincészetet, melynek borostyánnal befuttatott falai mellett kellemesen elücsöröghetünk a kertben egy kis bort iszogatván, gyönyörködve a szőlőhegy lejtőiben.

2017. augusztus 15., kedd

Jásdról Bakonynánára a Gaja-patak mentén

Jásd központjából a kék jelzésen a Gaja-patak mentén bandukolva csodás virágos réteken keresztül
vezet az út a Szent-kút kápolna mellett az erdő széléig. 
Szent-kút kápolna, hazánk egyik legősibb kegyhelye. Sokan járnak ide gyógyulni és imádkozni Szűz Máriához, aki megjelent Jádi Péternek.  A hely történetét így írja le a jásdi Római Katolikus Plébánia.
Az erdő szélét elérve tavasszal a megáradt patakon alig tudtunk száraz lábbal átkelni, most azonban kis létra volt lefektetve az erősen megcsappant hozamú patakon keresztül.
Hamarosan egy cserkésztábor mellett visz az út, majd egy padokkal bőven beépített pihenő következik, ahol épp szalonnát sütöttek, fantasztikus illatokkal töltve meg a levegőt. Itt kicsit mi is elücsörögtünk, elfogyasztva első ebédünket. Mindez idáig vízszintesen vezetett az út, ezután azonban a szurdok gerincére kell felmászni egy meredek, de nem túl hosszú kaptatón. 
A kalandvágyóbb kirándulós társaimmal inkább leereszkedtünk a patak mellé, és megpróbáltuk alulról megközelíteni a vízesést, melyre most az alacsony vízhozam miatt volt némi reményünk. 
A vízesés azonban száraz lábbal most is megközelíthetetlennek bizonyult, hacsak fel nem mászunk meglehetősen magas sziklafalakat.
Így aztán a társaság nagyobbik része innen visszafordult, és követte a többieket a kényelmesebb szurdoktetőn vezető úton. Hamarosan el is értük a vízesést, melynek vízhozama meg sem közelítette az téli, illetve a tavaszi mennyiséget, viszont tetejéről most is számtalan kiránduló bámészkodott. 
A vízesés másik végén is volt egy remekül kiépített pihenő, itt is ücsörögtünk a hűs fák között egy jó beszélgetésnyi időt, elfogyaztottuk második ebédünket is, majd tovább indultunk Bakonynána felé, továbbra is a kék jelzésen. Hamarosan elértük a hatalmas, összefonódott gyökerű facsoportot, és persze fotózkodtunk is egy sort.
https://tortenetekkepekkel.blogspot.hu/2017/01/egig-ero-fa.html
Innen már csak negyedórányi járásra volt a szurdokba vezető út vége, melynek bejáratát egy régi, (malomként már nem funkcionáló) vízimalom őrzi.
A változatosság kedvéért itt is ücsörögtünk és meguzsonnáztunk a patak partján, majd ugyanezen az úton sétáltunk vissza Jásdra a kocsiig.
Az út összesen 13 km volt, oda vissza, 100 m szintkülönbséget kellett leküzdeni, közben 3-szor ültünk le pihenni a kellemes nyár végi időben. Mindezt csaknem 6 óra alatt tettük meg, így nem mondhatjuk, hogy nagyon megerőltető lett volna a túra. Inkább egy nagyon kényelmes erdei sétára emlékeztetett, hűs fák között remek társaságban és gyönyörű környezetben!
.

2017. augusztus 14., hétfő

Tervek és a valóság - Pilisszentlászlótól a Vadálló-köveken át

Szerda reggel újra nagy melegre ébredtünk, délutánra 35 fokot is jósolt a meteorológiai békám (Köpönyeg). Mi is lehetne ilyenkor jobb, mint egy hűvös erdőben árnyas fák között sétálni?
Nos a mi úti célunk a Prédikálószék és Vadálló-kövek voltak, s talán már az elején is sejthettük volna, hogy a fentebb leírt elvárásoknak nem fognak megfelelni, de úgy képzeltem, a késő délutáni órákban fogjuk elérni a köveket, ahol az aranyló nap surló fényeinél fogunk gyönyörködni a tájban, majd a kilátó tetejéről a rózsaszínben fürdő Dunáról is tudok majd képet készíteni.
1 órára érkeztünk lányommal és a kutyával Pilisszentlászlóra a Kis Rigó vendéglőhöz, egy laza ebéddel akartuk indítani a túrát, kicsit pihenünk, és úgy vágunk neki a hegynek. A vendéglőre amúgy is kíváncsi volt, ugyanis már többször ettem ott, és ódákat zengtem neki róla.
A Kis Rigó egész évben nyitva van, kivéve szerdánként - szembesültünk a táblával, amikor megérkeztünk. Hm. A hasunk korgott, így vadászni indultunk, de a környék összes vendéglője (Szentendréig bezárólag) szerdánként zárva tart. Végül egy közértben vettünk magunkhoz némi élelmet és visszatértünk a Rigó elé, ahonnan a piros kereszt jelzésen nekivágtunk az útnak. 
Az erdő természetes légkondiját 30 fokra csavarta fel a természet, és az enyhén emelkedő úton éreztem, hogy a vadonatúj - szerintem méregdrága - rövid túranadrágom úgy tapad a combomra, mintha olcsó kínai nylon lenne. Próbáltam feljebb tűrni a szárát, de szorosabb fazont választottam, így maradt a szenvedés.
Hatalmas csend vett minket körül, csak a szél susogtatta halkan a fák leveleit. Sem autó zaja, sem állatok motozása, madarak csicsergése, emberek locsogása nem volt hallható. Mi is elmélyültünk az erdő békéjében.  Csodálatos felüdülés volt így sétálni, eltekintve az egyre jobban tapadó nadrágomtól.
1 óra múlva elértük a piros háromszög jelzést, ez vezet fel a csúcsra. Itt már találkoztunk néhány elvetemült turistával, de szerencsére a forgalom meg sem közelítette a múlt őszi csúcsforgalmat, amikor is libasorban kaptattak az emberek az újonnan megnyílt kilátó felé. 
Újabb 1 óra múlva értük el a kilátót. A csúcson kellemes szellő fújdogált eltávolította lábamról a nadrágot így zavartalanul gyönyörködhettem a panorámában.  Ám még csak 4 óra volt, lányom lábában pedig ott bujkáltak a táltos lovak,  neki ez a 7 km meg sem kottyant. Éreztem, hogy azért ez nekem elég lenne még visszafelé, de az aranyóra még messze volt, lányomra nézve tudtam, hogy két-három órát nem lehet itt eltölteni zabolátlan csikólábbal. 
Úgy döntöttünk, hogy a Vadálló-köveken leereszkedünk a Malom-patakig, és a piros jelzésen a Szőke-forrás völgyében térünk majd vissza a Pilisszentlászlóra vezető háromszög, majd kereszt jelzésekre.
Szép lassan ereszkedtünk le a sziklákon, lányom minduntalan előbbre szaladt, és nem hitte el, hogy nem azért haladok lassan, mert folyton megállok fotózni, hanem mert csúszik a kavics a lábam alatt. (Ezért aztán a kövekről nem is készültek képek, itt lehet megnézni, egy korább, hasonló túra alkalmával készült fotókat)
Meglepő módon hiába is gyűjtötte magába a sok izgalmas szikla a napsugarakat, mégis kellemesnek volt mondható az idő a folyton fújó szél miatt. Néhány sziklára ki is ültünk kicsit gyönyörködni a tájban, ilyenkor kutyám az árnyékból nézett ránk csodálkozó és szemrehányó tekintettel.
A meredek úton egy óra alatt ereszkedtünk kb. 600 métert, nagyon vártam már, hogy a völgyben még hűvösebb lesz, és elképzeltem, amint az enyhet adó patakocska partján végre lehűlünk kissé.
Ám csalódnom kellett. A völgyben nem mozdult a levegő. Az eső utáni nedves talajból párolgó vízgőz eltelítette pórusaimat, a nadrág újra eggyé vált velem.  Megpróbáltam feljebb tekerni a szárát, és vagy a belőlem olvadt ki néhány centi, vagy a nadrág nyúlt ki, mindenesetre sikerült franciabugyi style-ban átalakítani. De ez már mit sem segített rajtam. Dunsztban haladtunk az enyhén emelkedő piros jelzésen Király-kút felé. Útközben őzek váltottak át előttünk egyik csapásról a másikra, de a kutyám el sem mozdult mellőlünk, jártányi ereje sem volt. Biztattam, hogy én is így vagyok ezzel, és még hosszú út áll előttünk. A HuMap szerint 8 km. Ennyi idő alatt kell felmászni az előbbi 600 métert. Lányom mindeközben boldogan szökdécsel, hogy milyen gyönyörű az erdő és ennél remekebb helyet el sem tud képzelni, minden zöld és tele van fákkal és csodáááás!
Szépen lassan haladtam felfele, végre lányom is hozzám igazította lépteit. Közben az erdő mélye besötétedett, de minél magasabbra jutottunk, annál inkább látszott, ahogy a lenyugvó nap lassan aranyba borítja a fákat. 
Szép volt.
Majd a fák között vörös sugarakat bocsátva lassan eltűnt a szemünk elöl. Ekkor már sikerült visszatérnünk a hegygerincre, és láttuk a rózsaszínben fürdő Dunát, persze fotózhatatlan volt, így csak emlékeinkben őrizzük. 
A kékórás fényekben még egész jól láttuk az ösvényt, mely innentől szinte csak lefelé vezetett. Még egy nyulat is észrevettünk, amint elszaladt előttünk, kutyám izgatottan szagolgatta a nyomát, felélénkülve el is indult utána, de visszahívtuk.  
Mint a lovak, akik érzik, hogy nemsokára hazaérnek és megpihenhetnek kapcsoltam nagyobb sebességre, lányom legnagyobb csodálatára. 
Fél kilencre teljes sötétség borult az erdőre. Elővettük hát a zseblámpáinkat, így botorkáltunk az autó felé. Könyörögtem a lányomnak, hogy vallja be, hogy egy kicsit neki is fájnak a lábai, mert én bizony úgy éreztem, hogy kőből vannak, és egy lépést sem tudnék tovább megtenni, így 20 km és 800 m szintemelkedés után (legalábbis az Endomondo alkalmazás ennyit mért az út végén). 
Másnap összegzésképp lányom csak annyit mondott, hogy ha még 10 km-t sétálunk, akkor lehet, hogy elfárad, aminek ő nagyon örül, mert így legalább nagyobb túrára is mehetünk majd együtt.
HM. 
Átgondolom.