2013. június 23., vasárnap

Szúnyogok győzelme

A héten megnyitották a Margitszigetet. Át is bicajoztam rajta hazafelé jövet. Szorgos kezek gyönyörűen tisztára pucoltak minden egyes kis fűszálat a szigeten. Ha nem lettek volna ott még elkerített belvizes területek, nem is gondoltam volna, hogy egy héttel ezelőtt még a Duna hullámzott a bokrok fölött.
Itt az ideje, hogy megnézzem, hogy néz ez ki a Beliczay-szigeten, a természet lágy ölén, ahol emberi kéz nem avatkozik be a természeti erők dolgaiba. A múlt héten még megközelíthetetlen volt lábon  sziget belseje. Az ár már teljesen elvonult, úgyhogy abban reménykedtem, hogy be tudok hatolni az erdő közepébe, és megnézhetem hogy állnak ott a dolgok. 
Azt gondoltam, hogy sáros lesz minden, ezért gumicsizma híján magamhoz vettem két nylonzsákot, ebbe bújtattam a lábamat, magamhoz vettem egy nagy adag szúnyogriasztót, és a kutyát. Az utóbbi miatt kicsit tétováztam, féltem, hogy tele lesz a sziget fertőzött pocsolyákkal, de végül együtt indultunk el. A bejáratnál jó alaposan befújtam a ruhából kiálló kevés részemet a szúnyogirtóval, majd elcuppogtam az erdő irányába. Az árnyékba érve szúnyogok ezrei támadtak rám. Ezzel a lendülettel visszafordultam, éreztem, hogy erősítésre van szükségem. A kocsinál még egyszer befújtam a bőrömet, a hajamat, és a ruhámat, sőt a kutya szőrét is  a szúnyogriasztóval. Így újra támadásba lendültem. Sajnos a szúnyogok is. 10 méternél nem jutottam beljebb az erdőben, annyi agresszív állat támadott meg minket, a kutyát teljesen beborították, esdekelve nézett fel rám, "tényleg muszáj ezt?" Csak röviden biccentettem a fejemmel, s mint a villám már kint is termett.
Elgondolkoztam: Mit csinálnak az állatok vajon a Gemenci, vagy más ártéri erdőkben? Hova menekülnek milliónyi kínzójuk elől? Vagy mit csináltak régen az emberek, hogy védekeztek ez ellen?
Így hát meghiúsult a tervem, megint csak kívülről fotóztam a szigetet.
A víz már teljesen eltűnt, de a növények szánalmas látványt nyújtottak. Az ezüst iszappakolás lerongyolódott, a tartósan víz alatt lévő részek egész feketén, halott-fulladtan néztek rám a fák magasban lévő fénylő zöld koronája alól. De beszéljenek a képek, íme a fotósorozat:


Itt nemrég sárga mocsári gólyahír és nőszirom terítette be a talajt. Íme egy bejegyzés abból az időből.
Itt már kihajtott az új fű, pedig ez is víz alatt állt a lombkorona aljáig.


Fundoklia völgy

Ez nem az érdi levendulás! Bejegyzés az érdi levendulásról>>

A nevére figyeltem fel. Érden jártomban-keltemben megláttam egy táblát, mely mutatta az irányt. Ilyen névvel! Követnem kell. Jó magyar szokásnak megfelelően 3 táblát megtaláltam, körforgalomból be, körforgalomból ki, majd a negyedik azt mondta, egyenesen tovább. Én szót fogadtam, és miután kiértem Érdről is, meguntam már a nyílegyenesen haladást, elértem egy fennsíkra, ahol csodás kilátás és szépséges növények fogadtak. Azonban kétségkívül nem ez volt Fundoklia völgy. De sebaj. Azért nézzük mit is láthatunk itt.


Ezután hazamentem, és inkább utána néztem az Interneten a Fundoklia völgynek.
A funduklia török szó, Mogyoróalj lenne a magyar fordítása. Nem lehetetlen, hogy Hamzsa -bég idejében a nagy szemű török mogyorót kívánták meghonosítani itt, a napsütötte déli lejtőkön, s a név csak sokkal később változott a betelepülő tótoknak, sváboknak érthetőbb Fundokliává.
A völgyről írtak is izgalmasan hangzottak. 33 féle védett növényfajjal, gyurgyalag teleppel kecsegtettek. A völgyet teljes hosszában helyi természetvédelmi határozat oltalmazza. Valamint kiderült, hogy régészeti védelem alatt is áll, mivel a völgy északnyugati vége világhírű ősemberi vadásztelepet rejt, ahonnan több mint ötvenezer állati csontmaradvány, köztük barlangi medve, barlangi oroszlán, gyapjas orrszarvú, mamut csontok, valamint nagyszámú, a vadászzsákmány feldolgozását lehetővé tevő szerszám került elő. A völgyteknők alján tűzhelynyomokat is találtak.
Nos, ott a helyem. A hely feltérképezésére választott időpont nem volt éppen ideálisnak mondható, 40 fok árnyékban, node majd a völgy fái alatt hűsölök egy kicsit - gondoltam. Nyomtattam ugyan magamnak térképet, de kértem útbaigazítást a helyiekről, akik jellemzően többnyire a vállukat vonogatták, végül 1 valaki tudta a választ: jobbra mutatott, és azt mondta: éppen itt a bejárat! Csodálkoztam rendesen, mert nem láttam semmi mást, mint pusztaságot. Leparkoltam a kocsit, és közelebb mentem. Nagyon meglepődtem!
A közel sík fennsíkba bevágódó, kanyargó völgy egyedülálló tájképi érték.
A völgy így első pillantásra megközelíthetetlennek tűnt, tehát árnyékról szó sem lehet.  A völgyfenéken gyertyános tölgyes maradvány, a lejtők oldalain és a platón különleges élőhelyigényű sziklagyepek és löszgyep foltok fordulnak elő. A terepen egy tanösvény vezet végig, korrekt tájékoztató táblákkal. Bemutatja a hely élővilágát, legjellemzőbb növényeit, állatait. Elvezet ahhoz a helyhez is, ahol az ősember maradványokat találták, de a táblán kívül a leletekből és a lelőhelyből semmi sem látszik. Egy helyen az út levezet a völgybe a fák alá. 
Olyan érzés volt, mint mikor lemegyünk egy ház boltíves pincéjébe. Minimális napfény jutott csak le ide, se madárcsicsergés, se a közeli autópálya zúgása nem hatolt be ide. Csak a legyek zümmögése hallatszott.
Kb. 20 perces sétával eljutottam a tanösvény alsó bejáratához, ahol a gyurgyalag telep fogadott.

Egy fia gyurgyalag sem látszott, el kell majd ide jönni egy alkalmasabb időpontban is.

A löszfal előtt azonban a színes madársereglet helyett virágözön fogadott.
Innen egy hosszú lépcső vezet felfelé a fennsíkra.
A fennsíkon növények csodás arzenálja fogadja a látogatókat. Egy arborétum is megirigyelhetné ezt a csodás botanikai kavalkádot. Most ezek a növények fogadtak itt: Ökörfarkkóró, macskafarkú fürtösveronika, zanót, zászlós csűdfű, harangvirág, nyúlszapuka. ( A meghatározásokat köszönöm a Növényhatározósoknak)

Az egykori bánya területén lévő talajszelvényen jól látszanak a völgy geológiai viszonyai.

A közeledő vihar füllesztően elviselhetetlenné teszi az időt. A kutya már alig bír lépni.
A völgyet borító erdők mellett az oldalfalat most a zanót alacsony bokrai borítják. A horizonton az M7-es autópálya. Ez adja itt az alapzajt.
Mindent összevetve, egy kellemes késő délutáni séta lehet ősszel, vagy leginkább tavasszal. Az egész tanösvény másfél-két óra alatt bejárható, feltéve, hogy valaki nem akarja az összes virágot és lepkét lefotózni.
Ilyenkor nyáridőn azonban az ember csak egyre vágyik mindezek után: elmerülni egy nagy vízben. Kutyámnak ez meg is adatott. Lementünk a Dunához, ő csak állt-állt percekig a vízben és nem mozdult.

Egy tartalmas leporelló a völgyről: >> 

További bejegyzések a témában: 

Hol található ez a völgy?

2013. június 16., vasárnap

Ezüst iszappakolás

Az úgy volt, hogy a múlt héten, a Duna áradásakor elhatároztam, azt is megörökítem, ahogy eltűnik a víz, nem csak azt, ahogy tetőzik a Duna. Szombat délután végre volt egy kis időm, kimentem hát a Beliczay-szigetre, hogy lássam, mi a helyzet. Ahogy a múlt héten írtam, a délutáni nap remekül bevilágította a látványt, ahogy az víz visszavonult, csak itt-ott foltokban csillant meg, a fák arcát visszatükrözve. Az iszap vékony de határozott szürke réteggel vonta be a növényeket.
Az erdő még megközelíthetetlen, de látszik az az 1 méternél is magasabban lévő vonal, ahol nemrég még a Duna volt az úr.

A víz egy nap alatt is sokat fogyott
 


A nap nemsokára eltűnt a domb mögött, árnyékot vetve ezáltal a terepre. A táj elvesztette varázsát.
Csalódottan indultam tehát a gát felé, az magasabban van, hátha még megsüti a nap. Nos érdekes látvány fogadott.

Hamarosan a gát vetett árnyékot a mögötte lévő részre épp olyan magasságban, ahol korábban a Duna tetőzött. Úgy tűnt minden arany és ezüst színekben fürdik.



 A leveleken egyenletes rétegben terült el a víz hozta hordalék. Remélem termékeny lesz tőle a talaj.


Egy helyen lemásztam a gátról, a sziget közepe felé. A sárban nem süllyedtem ugyan el, de nagyon kellett egyensúlyozni, a felázott talaj mozgott a talpam alatt, így hát a rám támadó szúnyoghadat sem hessegettem nagy kézmozdulatokkal, inkább tűrtem a támadásukat.


  Sikerült egy száraz beton talapzatra felállítani az állványt. A hely csaknem megközelíthetetlen volt. A kutya nagy lelkesedéssel vetette magát a vízbe.


Mindeközben a kutya többször is megmártózott a vízben, élvezve annak hűvösét, mert bár már esteledett, mégis 30 fok volt árnyékban. Végül visszaküzdöttük magunkat a gátra a sártengeren keresztül. Ránéztem Dézire: úgy nézett ki, mint egy dagonyázó vaddisznó. Aztán végignéztem magamon. Hm. Méltó gazdája voltam. A nagy igyekezetben észre sem vettem, mikor ragadt rám ez a rengeteg iszap.
A gáton sétálva a szembe jövő embereket látva dacosan felcsaptam a fejem: mit néznek, én ezt így szeretem :). Valószínűleg nem csak a látvány, a szag is riaszthatta őket. Mondhatnám, hogy a kuytának volt állott mocsárszaga, melyet még most, a blog írása közben is áraszt magából, felidézve a hangulatot, de az igazság az, hogy a szúnyogirtó szaga szépen összekeveredett a lecsurgó izzadsággal, és a mocsár összetéveszthetetlen szagával. Mindez egyetlen szúnyogot sem tartott távol, az embereket azonban annál inkább.
Most virágzik a nyárfa. A sziget telepített nyárfaerdői százszámra szórják pihéiket. Tavaly fehér takaró fedte ilyentájt a talajt.



Érd egyik jellegzetes épülete: a minaret búcsúztatott.



2013. június 15., szombat

Elballagott a legkisebbem is

14 éve járunk a Jókaiba. Amikor  a nagyobbik lányom 6 éves lett, végigjártuk a környék összes szóba jövő iskoláját, megnéztük az órákat, a tanárokat, figyeltük az iskola hangulatát. Ez az iskola beszélt hozzánk. Hívott minket. Éreztük, hogy nekünk való. Nem a rengeteg különóra lehetőség, sport és egyéb szakköri lehetőségek miatt. Nem az volt a fontos, hogy mennyi plusz információt lehetne még a gyerek fejébe tömöszkölni. Hanem az iskola hangulata, hozzáállása miatt. Az órákon jó hangulat uralkodott, vidám és érdeklődő, tanulni vágyó, kommunikatív gyerekek ültek a padokban. A tanárok mosolygósak, nyugodtak, segítőkészek voltak. Az iskola falai gyerekek munkáival voltak díszítve, sok olyan alkotás is látszott, melyek egy-egy osztály, netán a felső tagozat közös munkája során készült.
Úgy éreztük, hogy a gyerekek fontosak az itt tanító tanárok számára.

Nem csalódtunk. Mindez nem csak az iskolanyitogató napok kirakata volt, az iskola saját magát mutatta akkor, ezért volt hiteles számunkra. Az ott eltöltött 14 év alatt ugyanezt tapasztaltuk.A tanárok valahogy mindig ráéreztek arra, mire van szüksége az én gyerekeimnek. Mindegyiknek másra.

Türelemmel megvárták, míg szótlan lányom végre méltóztatik hangot adni, és óvatosan bontogatták a kis lelkét, nehogy megijedjen, és újra visszahúzódjon csigaházába. Bátorították abban, amiben jó volt, kiemelték erősségeit. Ennek köszönhetően mostanra nagy önbizalommal rendelkező, öntudatos egyetemista vált belőle.

Vagy a fiam. Volt vele baj bőven! Ő aztán mindig kitalált valamit a barátjával. Az első osztályos tanító néni, aki egy igazi kincs volt, szelíden és halkan így fogadta, hogy  "Töröld csak le a képedről azt a csibész mosolyt, Marcikám! Miben sántikálsz már megint?"  Mert valamiben mindig sántikált. Egy lépéssel MINDIG átlépte a határt, de csak azért, hogy biztosan tudja, hogy tényleg ott volt. Mármint a határon túl. A tanárok  határozottan, de kedvesen terelgették a helyes útra. Amikor úgy érezték, ez már több a soknál, szépen behívattak az igazgatói irodába. Fel voltam készülve egy alapos fejmosásra, amit persze megérdemelt az én drágaságom. Ennek ellenére úgy kezdték, hogy: "A Marci! Ő valami elképesztően értelmes, intelligens! Arra a gyerekre nem lehet haragudni! Ahogy ránk néz, és beismeri azt, amit csinált, és bocsánatot kér! DE... " és persze jött a folytatás, amiért behívtak (azt hiszem leverték a riasztót, ami az önkormányzathoz volt bekötve, és kijöttek onnan ellenőrizni, hogy mi  történt). Megbeszéltünk hogy lehetne megoldani. Kérték a segítségemet. Oldjuk meg közösen a problémát. Nagyon jól esett nekem ez a hozzáállás. Még ha ebből az iskola nem is sokat nyert, mert mire kisfiammal sikerült megértetni, mi is a probléma, már rég elballagott, és a gimnázium padjait koptatta. De megtanulta. Értékrendet kapott. Ő is így áll másokhoz.
Dicsérve nevelünk, de elmondjuk a véleményünket. Terelgetjük az embereket a helyes irányba, de nem ostorral, hanem jó szóval, szeretettel. Meghagyjuk, hogy meghozzák a saját döntésüket. Természetesen a tettekért mindig vállalni kell a következményeket, ő is megkapta a magáét. De mindez kellett ahhoz, hogy megértse.

Végül a legkisebb. Aki mindig rendezkedik, irányít, nevel. Teret engedtek neki. Kibontakoztathatta a képességeit. Barátnőivel osztály ünnepségeket szerveztek. Pontosan tudták, ki miben tehetséges, nagyon ismerte egymást az osztály. Támogatták  egymás erősségeit, örültek sikereiknek. Együtt izgultak a dolgozatok előtt, és együtt örültek a sikereiknek.

És most ő is elballagott. A legkisebbem. Ezzel végleg lezárult egy korszak az életünkben.
Emlékszem, amikor óvodás volt, a két nagy pedig már iskolás, nagyon vágyott már az iskolapadba. Aztán amikor elsős lett, és már ő is tanulta a betűket egyszercsak azt mondta: "Anya, végre én is ember lettem!" Igen ember lett. Nagyon sokat adott ez az iskola mindannyiunknak. Még nem is tudja. Majd csak évek múlva.

Íme, néhány kép a ballagásról. A minőség. Hm. Nos igen, azon van még mit javítani. Egyszer úgyis megtanulom.
A két nagyobbnál az iskolai ünneplőben kellett ballagni. Valamilyen titokzatos okból kifolyólag ez most nem így volt. Az osztály választhatott: Vagy kék, vagy barackszínű ruhában ballaghatnak. Hónapokig kerestük a ruhát, már már feladtuk a reményt, míg végül sikerült megtalálni. Kék körmök illenek hozzá.
És igen. Csámpás. Családi vonás. :)


Ballag már a vén diák...tovább, tovább..

Ki sem látszunk a virágok és a lufik közül.

Most lehet közel jönni és fotózni. Volt nagymama, aki fél méter távolságból kattintotta a gépét. Azt mondták közel menni, vagy nem?


Szem nem maradt szárazon
Eközben a nagyszülők sem unatkoznak.
Hazaballagunk

Anya, angyal lettem!
Ki kell engedni a gőzt!

Nagyon elfáradtunk, kellett a pihenés.
Mosolygós szép napot mindenkinek!


2013. június 9., vasárnap

Árad a Duna


Évtizedek óta nem esett ennyi eső Európában, mint idén.  A szélsőséges időjárás következtében  a Duna vízgyűjtő területéről rég nem látott mértékű vizet hoz hazánkba. Az egész ország az áradást figyeli, gátakat épít és...nézi a vizet.
Budapesten mindez kész népünnepély, a part szinte megközelíthetetlen a nézelődők tömegétől. Rendszerint a Bem rakparton bicajozok végig, itt most csak lépésben lehetett haladni, mert mindenhonnan a vizet bámulók csámborogtak a biciklim elé a legváratlanabb pillanatokban.
Nincs ez másképp Érden sem. Az Ófalut védő gátat lezárták, a víz elárasztotta a Beliczay-szigetet, az emberek csoportokba verődve beszélik meg az eseményeket.
Hogy volt egykor: "tudod kisfiam, gyerekkoromban még olyan tiszta volt a víz, hogy fürödtem itt".
Mi várható: "erős ez a gát, itt megáll a víz, nincs itt olyan nagy sodrása a Dunának, hogy áttörje, kimossa".
De a legjobban ez tetszik: "nicsak már itt van a víz, hiszen tegnap még amott volt".
Igen. Jön. Közeledik. Lépésről lépésre elfoglalja a partot. A tetőzés hétfőre várható.
Budapesten 9 méterre jósolják a legmagasabb vízállást.

Ami 1 hete még így nézett ki, 
az most ilyen.
Reméltem, hogy kora hajnalban sikerül néhány pára felszállós fotót készíteni, úgyhogy számomra embertelen időpontban indultam útnak. Íme, ezt sikerült elérnem. Ilyenkor júniusban sokkal korábban kel a nap, mint gondoltam.



A gátház

Lassanként felszállt a pára, a nap is a fák fölé emelkedett, bevilágítva a gát melletti vízfelületet.

Ritka látvány: pipacsok a vízben
Ez a pók a víz fölé építette hálóját.
A házak a gát víz felőli oldalán. Vajon megveszi valaki? 
Rohanás, jön a víz! Gyorsan egy homokzsákot a házam elé!
A gát másik oldalán feltör a talajvíz.
Akiket mindez boldogsággal tölt el, és hangos énekükkel betöltik a tájat.
Hatalmas példányok csücsültek a parton. Jöttömre sem ugrottak el.
Végül felszállt a pára, a nap besütötte az elárasztott rétet. Valószínű délutánra az erdőbe is besütne. Érdemes lenne akkor kijönni. 
 


Szerettem volna csónakba szállni, és behajózni a sziget közepére a kedvenc fasoromhoz, de ez most nem adatott meg nekem.
Jó lenne mindezt a magasból látni, milyen szerencse, hogy a múlt héten már felfedeztem az oda vezető utat. Így fentről is készíthettem néhány képet: 


További látképek a szigetről egy korábbi bejegyzésemben.