2013. május 20., hétfő

Virágos rétem

Már megint reggel, már megint menni kell a kutyával! De hova? Unom a környéket, minden fűszálat ismerek - Gondoltam én.
A kutya határozottan bökdösött az orrával: "Ne gondolkozz annyit, gyerünk már, menjünk, mindegy az hova!" - Gondolta ő.
Hamarosan kiderült, hogy mindketten tévedtünk.
Beültettem az autóba, és elindultam fel a hegyre. Egyszercsak megpillantottam a tévétornyot, né, ott már régen jártunk, menjünk oda.
A látvány elképesztett. A réten a nagyezerjófű méteres virágtömege fogadott. Nem tudtam betelni velük, melléjük feküdtem a fűbe, és csak ámultam!




A kutyának ez határozottan nem tetszett, jobban szerette volna, ha nem csücsülünk a fűben, hanem megyünk egyenesen előre, megszagolunk mindent, és eltűnünk a fák között. Így hát elszakadtam a réttől, és tovább indultunk.
Az egész terület tele volt a legkülönfélébb virágokkal. Mindenhol színes virágmező fogadott minket.
 




A nagyezerjófű a legkülönfélébb virágkombinációkkal volt megtalálható.
pirosló gólyaorral

kék lennel

a kedvencem: árvalányhajjal
Számomra azonban a legdöbbenetesebb élmény az volt, amikor egy kanyar után kék mező fogadott. Az egész rétet beborította a len kék virága!

Fantasztikus érzés volt, ezt meg kell osztanom mindenkivel! Vissza kell jönnöm ide a gyerekeimmel. Még ma! A képek a felét sem adják vissza annak a látványnak, és érzésnek, ami ott elfogott. 

Úgy adódott, hogy a gyerekeim nem tudtak feljönni ma ide, nagy bánatosan este megint a kutyával kettesben sétáltunk erre. Képzeljétek, eltűnt a rét! A len összes kék szirma lehullott, elvirágzott, és nem volt más, csak szomorú szokványos füves puszta.

A csoda elmúlt, és csak én láttam.

Ezek a lepkék váltották fel a kis virágokat:


A kutyám viszont egyáltalán nem bánta, mert a gazdi így végre nem fotózott, hanem hajlandó volt sétálni, és sikerült egy nyulat is megkergetni (mármint a kutyának).

Jági tanösvény tavasszal

Márciusban jártam ezen a tájon. A fák kizöldültek, a tó és a patak megáradt, ami télen látható volt, most víz, vagy a sűrű aljnövényzet fedi. Az élet egy örök változás. Változik az időjárás, megváltozik a táj arculata, változnak körülöttünk az emberek, a gondolataink, a szokásaink. Mégis minden időben felfedezhető az élet szépsége.
 Mélyen legbelül van valami, ami ugyanaz marad.
Márciusban a természet a puszta "vázig" lecsupaszítva.
Így "felöltözve" a hely szinte megközelíthetetlen volt.

alig bírtam átvágni magam az indák között.
A kis tó felszínét időnként meg-megborzolta a szél, de ez mit sem változtatott a hely békét és nyugalmat sugárzó hangulatán


Következő életemben mocsári gólyahír szeretnék lenni egy ilyen helyen.
Nem vidra és nem hód, mégis szívesen úszik a vízben. Ellenállhatatlan pofácskával hozta a botot és nyomta a kezembe, kérve, hogy dobáljam neki.

Önkéntesek kis csapata gyülekezik a jól végzett munka után. Erdőtisztítást végeztek.

Az erdő melletti réten térdig érő fűben lapul meg a méhes. Egy tábla figyelmeztet a méhcsípés veszélyességére.

Itt készül az akácméz.

Ki se látszik a fűből

A környék tórendszerét a fű között megbúvó patakocska köti össze.

Végső búcsú a hegytetőről


2013. május 12., vasárnap

Érdi téglagyár romjai

"Az Érd-Ófalu fölött az impozáns Érdi-magaspart pannon-kori agyagos képződményei 6-7 millió esztendővel ezelőtt keletkeztek. A pannóniai időszak emlékét őrző üledékek biztosították az alapanyagot a Duna partján működő téglagyáraknak. 1910-ben az Atlantika Tengerhajózási Rt. létrehozta az ófalusi Sánc-hegy alatti Duna-parton az Érdi Gőztégla és Agyagáru Rt-t, mely 1980-ig működött. Innentől kezdve a gyár valószínűleg folyamatosan pusztult, és érte el a mai romos állapotát."
Ez a hatalmas, égbe meredő kémény már messziről látható mind Érd felől közelítve a Duna partja felé, mind a Beliczay-sziget felől erre sétálva.  A területet igen szigorúan elzárták egy rozsdás szögesdrót sodronnyal, pontosan 5 méter szélességben, úgyhogy mellette a sűrű fűben simán megközelíthető volt a füves rét, melynek közepén ott állt a kémény, tiszteletet parancsolóan.

A magas fű, lágy volt, és simogató, kellemesen el lehet itt heverészni, még az sem zavaró, hogy közben a kémény mellől "figyelnek" :).
Nagyon kellett meresztgetni a szemem, hogy  a sűrű aljnövényzetben észrevegyem az egykori gyár tégla tároló épületeit. Szerettem volna egy "belső" fotót készíteni, de jelen esetben ez az építmény teljességgel megközelíthetetlen volt.
Ezzel szerencsém volt. Úgy látszik, mintha itt valaki megtisztította volna a terepet.

Így nézhetett ki fénykorában egy régi képeslap tanúsága szerint:
Forrás: http://www.udvozleterdrol.hupont.hu/
A fák között alig vettem észre az épületet. Igen nehéz volt áthatolni a bokrokon, úgy éreztem magam, mint Csipkerózsika szabadítója, csak én nem karddal szabdaltam az indákat, hanem a fényképezőgép állványával. Itt aztán ez az igen szigorú figyelmeztetés fogadott, meg is rettentem egy kissé.
Meg is rettentem kissé, de aztán a falakról egyértelműen kiderült, hogy birtokukba vették az épületet a graffitisek, és egyéb kóbor portyázók.





Egykori őrház.

A másik oldalon még megmaradt néhány épület teteje is.

Olyan ez, mint egy óriási pálmaház.
A parton közvetlenül található egy további épületrom is, nem tudom, hogy az is a téglagyárhoz tartozott-e egykor:

A terület hasznosítására 2013-ban közös pályázatot írt ki Érd Önkormányzata, BME Építészmérnöki kar és az építőművészeti Doktori Iskola. "Öt variáció egy helyszínre" szlogennel meghirdetett kiírás szerint vagy kialakítható itt lakóterület, tudásközpont, sport és szabadidő központ, gyógyfürdő, illetve akár kaszinó is. A pályázatról további információ: http://dla.epitesz.bme.hu/erd/. Azt nem tudom, végül is milyen pályázatok érkeztek, és mi fog itt ebből megvalósulni.
2016 október:
Megkezdődött a terület "kitisztítása":
Eltüntették az épületben és környékén növő bokrokat.
A magam részéről attól tartok, hogy a környezetre jellemző oly idilli varázst az építkezés megtöri, hiszen a terület közvetlen szomszédságában, az út másik oldalán, mintegy 3 lépésnyire már ott sárgállik a mocsári gólyahír, és a nőszirom.

 

2013. május 11., szombat

Tanulmány

Csak egy szokványos kutyasétáltatásnak indult az este, persze fényképezőgéppel. Gondoltam, úgyis régen néztem már naplementét, kimegyek a Kőhegyre, onnan olyan gyönyörű! Igyekeztem jól belőni az irányt, és nem a szomszédos hegyen kötni ki, mint a múltkor. Persze elsőre nem sikerült, de most nem adtam fel. Szűk hegyi utcácskákon bolyongtam a kocsival, sokszor alig lehetett bevenni a kanyart, majd egyszer csak elfogyott az utca, tolathattam vissza. Sebaj, megoldjuk.
Megtaláltam. 
Mire odaértem beborult, úgyhogy némiképp csalódottan baktattam fel a hegyre. A nap  épp akkor készült elbújni a felhők mögött, úgyhogy gyorsan ellőttem egy ilyen barátságos képet.

A hegy tetején szembesültem azzal, hogy nem kispályás szélvihar tombol odafent, az árvalányhaj mezőt teljesen összekócolja. Az utolsó napsugár arany színűre festette a dombhátat, ahogy megcsillant az árvalányhajon.
 A nap eltűnt a felhők mögött, és a szélárnyékból kilépve alig bírtam megállni a lábamon. A szél elemi erővel kapaszkodott belém, és megpróbált a földre teperni, rájöttem, jobban járok, ha úgy teszek, mint a növények, és én is a földhöz lapulok.
Így a földbe bújva sikerült lefényképezni a hely jellegzetes szikláit. 

Imádkozó kutya
 Visszakúsztam hát a szélárnyékosabb oldalra, ahol egy szép kis virágos rétet találtam. Próbáltam lefényképezni a növényeket, de folyton folyvást mozogtak, plusz a fényviszonyok miatt csak hosszú záridővel tudtam fényképezni. Állványt nem mertem használni, féltem, hogy felborítja a szél. Próbáltam magas ISO-t állítani, hogy a záridőt a lehető legkisebbre vegyem, de sajnos nem sikerült olyan értéket beállítani, hogy kézből ki tudjam tartani az expozíciós időt. Az első próbálkozásom teljes kudarc lett.
Pedig nem is lenne ez rossz, gondoltam, ha lenne legalább egy fix, éles pont a képen, mondjuk a kavicsok, amit nem fúj  a szél! Ez beindította a fantáziámat. Kinéztem egy szimpatikus sziklát - ez lesz az állványom. Nagy mélységélességet állítottam, és hosszú-hosszú záridőt. Néhány próbálkozás után ez sikeredett.


Kellőképpen kijátszottam magam, indulhattam hazafelé. Az felhőket itt-ott alulról megvilágította a nap, különös hangulatot kölcsönözve a tájnak.
Sziklák kereszttel


Az út lefelé

Búcsúzóul