2013. június 23., vasárnap

Szúnyogok győzelme

A héten megnyitották a Margitszigetet. Át is bicajoztam rajta hazafelé jövet. Szorgos kezek gyönyörűen tisztára pucoltak minden egyes kis fűszálat a szigeten. Ha nem lettek volna ott még elkerített belvizes területek, nem is gondoltam volna, hogy egy héttel ezelőtt még a Duna hullámzott a bokrok fölött.
Itt az ideje, hogy megnézzem, hogy néz ez ki a Beliczay-szigeten, a természet lágy ölén, ahol emberi kéz nem avatkozik be a természeti erők dolgaiba. A múlt héten még megközelíthetetlen volt lábon  sziget belseje. Az ár már teljesen elvonult, úgyhogy abban reménykedtem, hogy be tudok hatolni az erdő közepébe, és megnézhetem hogy állnak ott a dolgok. 
Azt gondoltam, hogy sáros lesz minden, ezért gumicsizma híján magamhoz vettem két nylonzsákot, ebbe bújtattam a lábamat, magamhoz vettem egy nagy adag szúnyogriasztót, és a kutyát. Az utóbbi miatt kicsit tétováztam, féltem, hogy tele lesz a sziget fertőzött pocsolyákkal, de végül együtt indultunk el. A bejáratnál jó alaposan befújtam a ruhából kiálló kevés részemet a szúnyogirtóval, majd elcuppogtam az erdő irányába. Az árnyékba érve szúnyogok ezrei támadtak rám. Ezzel a lendülettel visszafordultam, éreztem, hogy erősítésre van szükségem. A kocsinál még egyszer befújtam a bőrömet, a hajamat, és a ruhámat, sőt a kutya szőrét is  a szúnyogriasztóval. Így újra támadásba lendültem. Sajnos a szúnyogok is. 10 méternél nem jutottam beljebb az erdőben, annyi agresszív állat támadott meg minket, a kutyát teljesen beborították, esdekelve nézett fel rám, "tényleg muszáj ezt?" Csak röviden biccentettem a fejemmel, s mint a villám már kint is termett.
Elgondolkoztam: Mit csinálnak az állatok vajon a Gemenci, vagy más ártéri erdőkben? Hova menekülnek milliónyi kínzójuk elől? Vagy mit csináltak régen az emberek, hogy védekeztek ez ellen?
Így hát meghiúsult a tervem, megint csak kívülről fotóztam a szigetet.
A víz már teljesen eltűnt, de a növények szánalmas látványt nyújtottak. Az ezüst iszappakolás lerongyolódott, a tartósan víz alatt lévő részek egész feketén, halott-fulladtan néztek rám a fák magasban lévő fénylő zöld koronája alól. De beszéljenek a képek, íme a fotósorozat:

Itt nemrég sárga mocsári gólyahír és nőszirom terítette be a talajt. Íme egy bejegyzés abból az időből.
Itt már kihajtott az új fű, pedig ez is víz alatt állt a lombkorona aljáig.

A belvíz sokkal lassabban apad, mint az ár.
Egy barázdabillegető lépeget békésen a vízen.


Fundoklia völgy

Ez nem az érdi levendulás! Bejegyzés az érdi levendulásról>>

A nevére figyeltem fel. Érden jártomban-keltemben megláttam egy táblát, mely mutatta az irányt. Ilyen névvel! Követnem kell. Jó magyar szokásnak megfelelően 3 táblát megtaláltam, körforgalomból be, körforgalomból ki, majd a negyedik azt mondta, egyenesen tovább. Én szót fogadtam, és miután kiértem Érdről is, meguntam már a nyílegyenesen haladást, elértem egy fennsíkra, ahol csodás kilátás és szépséges növények fogadtak. Azonban kétségkívül nem ez volt Fundoklia völgy. De sebaj. Azért nézzük mit is láthatunk itt.


Ezután hazamentem, és inkább utána néztem az Interneten a Fundoklia völgynek.
A funduklia török szó, Mogyoróalj lenne a magyar fordítása. Nem lehetetlen, hogy Hamzsa -bég idejében a nagy szemű török mogyorót kívánták meghonosítani itt, a napsütötte déli lejtőkön, s a név csak sokkal később változott a betelepülő tótoknak, sváboknak érthetőbb Fundokliává.
A völgyről írtak is izgalmasan hangzottak. 33 féle védett növényfajjal, gyurgyalag teleppel kecsegtettek. A völgyet teljes hosszában helyi természetvédelmi határozat oltalmazza. Valamint kiderült, hogy régészeti védelem alatt is áll, mivel a völgy északnyugati vége világhírű ősemberi vadásztelepet rejt, ahonnan több mint ötvenezer állati csontmaradvány, köztük barlangi medve, barlangi oroszlán, gyapjas orrszarvú, mamut csontok, valamint nagyszámú, a vadászzsákmány feldolgozását lehetővé tevő szerszám került elő. A völgyteknők alján tűzhelynyomokat is találtak.
Nos, ott a helyem. A hely feltérképezésére választott időpont nem volt éppen ideálisnak mondható, 40 fok árnyékban, node majd a völgy fái alatt hűsölök egy kicsit - gondoltam. Nyomtattam ugyan magamnak térképet, de kértem útbaigazítást a helyiekről, akik jellemzően többnyire a vállukat vonogatták, végül 1 valaki tudta a választ: jobbra mutatott, és azt mondta: éppen itt a bejárat! Csodálkoztam rendesen, mert nem láttam semmi mást, mint pusztaságot. Leparkoltam a kocsit, és közelebb mentem. Nagyon meglepődtem!
A közel sík fennsíkba bevágódó, kanyargó völgy egyedülálló tájképi érték.
A völgy így első pillantásra megközelíthetetlennek tűnt, tehát árnyékról szó sem lehet.  A völgyfenéken gyertyános tölgyes maradvány, a lejtők oldalain és a platón különleges élőhelyigényű sziklagyepek és löszgyep foltok fordulnak elő. A terepen egy tanösvény vezet végig, korrekt tájékoztató táblákkal. Bemutatja a hely élővilágát, legjellemzőbb növényeit, állatait. Elvezet ahhoz a helyhez is, ahol az ősember maradványokat találták, de a táblán kívül a leletekből és a lelőhelyből semmi sem látszik. Egy helyen az út levezet a völgybe a fák alá. 
Olyan érzés volt, mint mikor lemegyünk egy ház boltíves pincéjébe. Minimális napfény jutott csak le ide, se madárcsicsergés, se a közeli autópálya zúgása nem hatolt be ide. Csak a legyek zümmögése hallatszott.
Kb. 20 perces sétával eljutottam a tanösvény alsó bejáratához, ahol a gyurgyalag telep fogadott.

Egy fia gyurgyalag sem látszott, el kell majd ide jönni egy alkalmasabb időpontban is.

A löszfal előtt azonban a színes madársereglet helyett virágözön fogadott.
Innen egy hosszú lépcső vezet felfelé a fennsíkra.
A fennsíkon növények csodás arzenálja fogadja a látogatókat. Egy arborétum is megirigyelhetné ezt a csodás botanikai kavalkádot. Most ezek a növények fogadtak itt: Ökörfarkkóró, macskafarkú fürtösveronika, zanót, zászlós csűdfű, harangvirág, nyúlszapuka. ( A meghatározásokat köszönöm a Növényhatározósoknak)

Az egykori bánya területén lévő talajszelvényen jól látszanak a völgy geológiai viszonyai.

A közeledő vihar füllesztően elviselhetetlenné teszi az időt. A kutya már alig bír lépni.
A völgyet borító erdők mellett az oldalfalat most a zanót alacsony bokrai borítják. A horizonton az M7-es autópálya. Ez adja itt az alapzajt.
Mindent összevetve, egy kellemes késő délutáni séta lehet ősszel, vagy leginkább tavasszal. Az egész tanösvény másfél-két óra alatt bejárható, feltéve, hogy valaki nem akarja az összes virágot és lepkét lefotózni.
Ilyenkor nyáridőn azonban az ember csak egyre vágyik mindezek után: elmerülni egy nagy vízben. Kutyámnak ez meg is adatott. Lementünk a Dunához, ő csak állt-állt percekig a vízben és nem mozdult.

Egy tartalmas leporelló a völgyről: >> 

További bejegyzések a témában: 

Hol található ez a völgy?

2013. június 16., vasárnap

Ezüst iszappakolás

Az úgy volt, hogy a múlt héten, a Duna áradásakor elhatároztam, azt is megörökítem, ahogy eltűnik a víz, nem csak azt, ahogy tetőzik a Duna. Szombat délután végre volt egy kis időm, kimentem hát a Beliczay-szigetre, hogy lássam, mi a helyzet. Ahogy a múlt héten írtam, a délutáni nap remekül bevilágította a látványt, ahogy az víz visszavonult, csak itt-ott foltokban csillant meg, a fák arcát visszatükrözve. Az iszap vékony de határozott szürke réteggel vonta be a növényeket.
Az erdő még megközelíthetetlen, de látszik az az 1 méternél is magasabban lévő vonal, ahol nemrég még a Duna volt az úr.
A víz egy nap alatt is sokat fogyott
 
Egy kicsit a méretekről: a lépcső tetejét csak úgy érem el, ha kinyújtom a kezem.

A nap nemsokára eltűnt a domb mögött, árnyékot vetve ezáltal a terepre. A táj elvesztette varázsát.
Csalódottan indultam tehát a gát felé, az magasabban van, hátha még megsüti a nap. Nos érdekes látvány fogadott.



Hamarosan a gát vetett árnyékot a mögötte lévő részre épp olyan magasságban, ahol korábban a Duna tetőzött. Úgy tűnt minden arany és ezüst színekben fürdik.



 A leveleken egyenletes rétegben terült el a víz hozta hordalék. Remélem termékeny lesz tőle a talaj.




Pipacs helyett: már csak ilyen szomorkás tükörképek néznek vissza a vízből.
Egy helyen lemásztam a gátról, a sziget közepe felé. A sárban nem süllyedtem ugyan el, de nagyon kellett egyensúlyozni, a felázott talaj mozgott a talpam alatt, így hát a rám támadó szúnyoghadat sem hessegettem nagy kézmozdulatokkal, inkább tűrtem a támadásukat.
Csónakok a gátház oldalában.
Az apadás sebességéről: egy nappal ezelőtt a csónakok vízen ringatóztak. 
 
Sikerült egy száraz beton talapzatra felállítani az állványt. A hely csaknem megközelíthetetlen volt. A kutya nagy lelkesedéssel vetette magát a vízbe.

Bánatos szürke sás
Belefeledkeztem a látványba
Mindeközben a kutya többször is megmártózott a vízben, élvezve annak hűvösét, mert bár már esteledett, mégis 30 fok volt árnyékban. Végül visszaküzdöttük magunkat a gátra a sártengeren keresztül. Ránéztem a kutyára: úgy nézett ki, mint egy dagonyázó vaddisznó. Aztán végignéztem magamon. Hm. Méltó gazdája voltam. A nagy igyekezetben észre sem vettem, mikor ragadt rám ez a rengeteg iszap.
A gáton sétálva a szembe jövő embereket látva dacosan felcsaptam a fejem: mit néznek, én ezt így szeretem :). Valószínűleg nem csak a látvány, a szag is riaszthatta őket. Mondhatnám, hogy a kuytának volt állott mocsárszaga, melyet még most, a blog írása közben is áraszt magából felidézve a hangulatot, de az igazság az, hogy a szúnyogirtó szaga szépen összekeveredett az lecsurgó izzadsággal, és a mocsár összetéveszthetetlen szagával. Mindez egyetlen szúnyogot sem tartott távol, az embereket azonban annál inkább.
Most virágzik a nyárfa. A sziget telepített nyárfaerdői százszámra szórják pihéiket. Tavaly fehér takaró fedte ilyentájt a talajt.

A gát másik oldalán a belvizes területet benőtte a békanyál.




Lassanként lement a nap. A gát másik oldalán a belvíz terítette be a mezőt. A víz 3 méteres körzetéből az erőteljes szag kergetett el.
Érd egyik jellegzetes épülete: a minaret búcsúztatott.